A minap összefutottam egy régi ismerősömmel, aki egyúttal lapunk hűséges, kitartó olvasója is már néhány évtizede. „Rég nem hallottam rólad. Talán te is nyúlcipőt húztál fel? Azelőtt legalább a vezércikkeidből tudtam, hogy mi történik veled, körülötted” — mondta félig pajkosan, félig szemrehányóan.
„Hát, ha az Isten is meg a Párt is megsegít, felugrom az utolsó gyorsra, és nemsokára az Állam bácsi »nyögdíjában« részesülök” — tájékoztattam egy kissé cinikusan, jócskán megfűszerezve öniróniával, egy halvány félmosoly kíséretében. Merthogy neki is, mint mindenki másnak az első döbbeneten túl csak ennyi megjegyeznivalója volt: „Ilyen fiatalon?!”
Keserű pirula, melyet már többször le kellett nyelnem az utóbbi hetekben. De hát végül is belenyugodtam: nálunk már csak ilyen a közfelfogás. Holtáig dolgoznia, adóznia kell a (kis)polgárnak. Különben kit szipolyozhat(na) ki az Állam bácsi?!
Aztán egy másik beidegződésünkre is felfigyeltem...
Diplomás lányom — mint a hozzá hasonlók zöme — munkát keres, ám minden kísérlete hiábavaló. Az egyik meghallgatáson, amikor is valami úton-módon kicsúszott a száján, hogy már csak azért is szeretne mielőbb dolgozni, mert édesanyja nemsokára nyugállományba vonul, és a jócskán lecsökkentett havi jövedelemből hárman szűkösen fognak megélni, szemrebbenés nélkül visszadobták neki a labdát.
„Hát akkor az édesanyja miért nem tudja beprotezsálni a felszabadult állására? Ha valakinek, hát neki biztosan vannak megbízható és segítőkész barátai, nem?”
Igen, voltak, kedves olvasóim, akik ragaszkodásukat, tetszésüket az évek hosszú során sokszor kimutatták, így vagy úgy kinyilvánították, ha találkoztam velük. De a vélt vagy valós barátaim, ismerőseim, egykori osztálytársaim, akiktől most csak egy „fülest” várnék, legtöbbször figyelemre, válaszra sem méltatnak. Az agapé és a filia (lám, csak az ógörögöknek volt erre megfelelő kifejezésük) nálunk nem ismeretes. A testvérbaráti szeretet egyre fakul, akár az időjárás szeszélyességétől korán megvénülő falevelek, illetve az olyan elavult — elévült?! — fogalmak jelentéstartalma is, mint amilyen a haza- és az emberszeretet, a nemzeti összetartozás... A haza ott van, ahol a házad, mondták a régi öregjeink. A haza ott van, ahol jól érzed magad, mondják mai fiataljaink, és a Kormányeltörésben című Domonkos-vers mottójával (kofferban szalonna / két kiló kenyér) átlépik a határt, és csinálnak a „külföldből / portable haza”. Hogy hazaárulók, hitszegők, gyávák, nagyra törők, kalandorok volnának? Remélem, ezt nem a politikusaink fogják most ünnepi beszédükben megítélni, hanem a vigyázó szemét ránk vető Szent István szelleme.
