Játszottunk az uncsitesómmal; kirándultunk az uncsitesómmal; nyaraltunk az uncsitesómmal — olvasom a bejegyzéseket. Nézem a fotókon szereplő vidám gyermekeket, és egyiken sem látom, hogy unatkozna. Pedig egy uncsi pajtással — aki ráadásul a tesója is — kell játszania, kirándulnia, nyaralnia. Számomra ugyanis az uncsi az unalmas rövidítése. Igaz, még ebben a jelentésében sem helyeslem a használatát, pedig annak idején mi is mondtuk, amikor kényeskedni vagy affektálni akartunk, hogy óóó, de uncsi valami vagy valaki! Úgy látszik, mára az uncsitesó olyannyira a közbeszéd részévé vált, hogy már senki sem „akad ki” rajta. Én is csak magamban morfondíroztam eddig, és továbbra sem hoztam volna nyilvánosságra a véleményemet, ha nem találkozom egy másik hozzászólással. A fényképen levő hölgy tündéri kisbabát tartott karjában, az ismerősei pedig így kommentálták a jelenetet: Jaj, de gyönyörű uncsid van! Vagy: Jó uncsizást kívánok neked! Hát már az unoka is uncsi? Igaz, ha az unokatestvér uncsitesó, akkor miért ne? Az üzenetet egyébként nem gyermekek vagy kamaszok, hanem felnőtt emberek írták egymásnak. És ezen is csak én szörnyülködöm?

A témával foglalkozó tanulmányok szerint felgyorsult világunkkal az új generációk úgy próbálnak meg lépést tartani, hogy rövidítik, csonkolják, zsugorítják a szavakat. Így jönnek létre az olyan torzszülöttek, mint a szívcsi, tancsi, üdcsi, a barinő vagy az öribari, esetleg a pézsé vagy a zsé. Ebben a felsorolásban a koviubit, a salit és a pörit már nem is említem. Meg azt sem, hogy a mai középiskolások taliznak, filóznak és telóznak.

Persze, tudom, a mi korosztályunk is alkalmazza a rövidítéseket, hiszen a fagylaltból és a csokoládéból évtizedekkel ezelőtt lett fagyi és csoki, a cigarettából cigi, a zacskóból zacsi, az óvodából ovi, az iskolából isi vagy suli, a gimnáziumból gimi, a vacsorából vacsi, az uzsonnából uzsi, a nadrágból naci, a ruhából ruci…

Ezzel még korántsem értem a példák végére, de szemléltetésül talán ennyi is elég. Nem ártana valahogy kordában tartani ezt a divatot — mely nem csak anyaországi jelenség —, és határt szabni a terjedésének, hogy anyanyelvünk ne torzuljon, sekélyesedjen, szegényedjen tovább.

Tőlem pedig köszcsi és puszcsi annak, aki végigolvasta ezt a dumcsit. De azzal sem lesz örihari, aki nem.