Beszélgetés Tolnai Szabolcs filmrendezővel — Tolnai Szabolcs filmrendező. Szabadkán született, és Újvidéken nőtt fel. Rendezéssel Budapesten kezdett el foglalkozni, majd az Újvidéki Egyetemen tanult tovább. Jelenleg Palicson él, és a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen folytatja doktori tanulmányait. Néhány hete két filmje is elkészült. Erről beszélgettünk a rendezővel, miközben az is kiderült, hogyan vált mozinézőből filmalkotóvá.
* Hogyan lettél filmrendező?
— Az első meghatározó élményem, hogy nem messze tőlünk, Újvidéken — ahol felnőttem — lakott egy fiú, aki beiratkozott filmrendezés szakra, és meghibbant az első filmje készítése alatt. Emlékszem, hogy kisiskolásként mentem haza, és láttam, hogy egy fiatal fiút hálóköntösben, kézen fogva vezetgetnek a szülei az udvaron. Tudtam, hogy ez az a filmrendező, aki megpróbált filmet csinálni. Elég elrettentő példa volt...
Már középiskolás koromban nagy „filmbuzi” voltam, de nem gondolkoztam rajta, hogy ezzel foglalkozzam. Beiratkoztam a mezőgazdasági karra, majd kitört a háború, én pedig Pestre kerültem. Sokáig nem tudtam mit kezdeni magammal, és gyakran eljártam az Örökmozgó Filmmúzeumba. Napi két-három alkotást is megnéztem. Régi klasszikusokat, fekete-fehér filmeket vetítettek, amelyek valóban elvarázsoltak. Emlékszem, beültem a moziba, és mintha hipnotizáltak volna, megszűnt körülöttem a világ. Ez a háborús években volt, és a mozi menedéket nyújtott számomra. Akkor alapoztam meg a filmes műveltségemet, és ott jöttem rá, hogy igazából ezzel szeretnék foglalkozni. Pesten, egy kocsmában találkoztam Bálint Istvánnal, a New Yorkból hazatért SQUAT színház egyik volt vezetőjével, és mondtam neki, hogy ha tudok, szívesen segítek. Egy nap felhívott, hogy jöjjek el rendezőasszisztensnek, aminek én nagyon megörültem. Dosztojevszkij Félkegyelműjét próbálták, úgyhogy egy éjszaka alatt el is olvastam a művet. Ez volt az első rendezési tapasztalatom. Utána Újvidéken sikeresen felvételiztem Bora Draškovićhoz, így kezdődött a pályám.
* Alkotóként mi foglalkoztat?
— Meg kell, hogy fogjon valami a témában, meg kell éreznem benne valamit, amibe szeretnék belekerülni. Sokszor dolgozom irodalmi mű alapján, ami a filmrendezők esetében viszonylag ritka. Ha megérint egy állapot vagy egy atmoszféra, ha úgy érzem, hogy ez egy olyan világ vagy írói szemlélet, amely közel áll hozzám, abban szeretnék megmártózni és mozogni. Ha az ember közelebb hajol egy-egy történethez vagy motívumhoz — a legegyszerűbbhöz is —, egészen új világokat fedezhet fel benne. Mint a mikroszkóp alatt. Ha mélyre ásol, dolgozol rajta, akkor idővel meg tudsz nyitni olyan dolgokat, amelyek által egy új univerzum keletkezik, engem ez érdekel.
* Filmrendezőként mit tudsz hozzátenni a valósághoz?
— Úgy érzem, hogy a világ, amelyben élünk, olyan, mint egy nagy színpad, amelyet különféle erők mozgatnak, és ez is az életünk része, erős hatással van ránk. Szeretem a ritmust, és egyáltalán, szeretek a színészekkel dolgozni. Szerintem az is az egyéniségemből fakad, ahogyan bánok velük. A munkafolyamat valójában útkeresés. Bizonyos emberek keresik magukat vagy egymást. A forgatókönyvből kiindulva, de új valóságot megteremtve. Számomra mindig fontosabb a pillanat varázsa, és hogy sikerül-e megteremteni azt az atmoszférát, amelyet mindig is szerettem. Ezek azok a dolgok, amelyek igazából érdekelnek, a többi csak külső máz.
* Az erdő című filmed Judita Šalgo novelláján alapszik. Mennyire marad hű a film az eredeti történethez?
— A novella egy estéről szól, amikor a szülőket elhívják a hotelbe egy prezentációra. Azon az estén a nőnek volt egy belső monológja, abból derült ki, hogy hogyan kerültek oda. A fiuk katonaságban van a háború idején. A nő visszaemlékezik arra, amikor mentek látogatni, közben a férjével már alig beszélnek, és a gyerekkel se tudnak szót érteni, mert teljesen elhidegültek egymástól. Aztán a gyerek eltűnt. Próbálják keresni, de valószínűleg elvitték a frontra, és akkor a szülők elkezdik egymást gyanúsítgatni...
A Minotaurusz a labirintus — az élet mint bolyongás — metaforája. Kerestem, hogy hogyan lehet ezt képileg megteremteni, akkor jött az erdő. A forgatókönyvre különféle változatokat írtam. Az egyik a kilencvenes években, a másik napjainkban játszódik, és ebben egy drogos fiú szerepel. Úgy éreztem, hogy a kilencvenes évek tematikájához egyrészt már nem tudok hozzátenni, másrészt sokkal költségesebb lett volna megszervezni, hogy hiteles legyen, ezért is választottuk ezt a mai változatot. Örültem, hogy így alakult, talán fontosabbnak is érzem, hogy a máról szóljon.
* A másik, most készült filmed a Romlás virágai. Ez hogyan született?
— Döbrei Dénes egy nap felhívott, hogy bontják a Zorkát, menjünk már ki, forgassunk valamit. Jó, mondom, de mit?! Ki kellett találni egy keretet, és akkor megkérdeztem a fatert, hogy van-e valamilyen ötlete. Ő egy éjszaka alatt írt egy oldalt arról, hogy egy euróért privatizálnak egy nagy gyárat. Innen indult a történet. Nem volt rá egy dinárunk sem, nem tudtam színészeket fizetni, úgyhogy az volt a koncepció, hogy szedjük össze a Szabadkán éppen munka nélkül tengődő „ködlovagokat”, akik szívesen csinálnak valamit, csak nincs rá lehetőségük. Szereztem engedélyt, kimentünk a Zorkába, megjelent ott egy japán is, aki épp Döbrei Dénesnél és Varga Heninél vendégeskedett, meg kihoztuk Tikvicki bácsit is.
Az első néhány napban a munkások úgy néztek ránk, mint az idiótákra, ott bukdácsoltunk a kamerákkal, iszonyú hideg volt, meg hatalmas sár, nézték, hogy kik ezek a hülyék... Aztán rájöttek, hogy még náluk is nyomorultabbak vagyunk, úgyhogy behívtak bennünket az ebédjükre. Akkortól kezdve mindennap együtt ebédeltünk, barátkoztunk. Az volt az utolsó kis háza az egész lebontott gyárnak, a lebontott irodákból az összes Tito-képet odavitték. A munkások nagyon megszerettek bennünket, velük vettünk fel egy jelenetet az egyik ilyen közös ebéd alkalmával, így csináltuk meg az utolsó vacsorát. Egy nagy improvizáció volt az egész.
* 2012-ben megkaptad a Vajdasági Magyar Művészeti Díjat. Hogyan érintett az elismerés?
— Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, úgy éreztem, hogy a vajdasági magyar közvéleményben van egy adag szkepticizmus a munkáimmal szemben. Jólesett azt érezni, hogy talán mégis csak elfogadtak, úgyhogy nagyon örültem neki.
* Milyen terveid vannak a közeljövőben?
— Két forgatókönyvem van készen. Az egyiket a magyarországi Buharov testvérekkel írtuk Domonkos István Kitömött madár című regényéből, a másikat pedig jómagam. Apámnak a Rotterdami ómama című hosszúversében van egy szabadkai utcaseprő, Barnabás, az ő figuráját találtam érdekesnek, köré építettem föl az egész forgatókönyvet. Egyik sem kis költségvetésű játékfilm, és csak akkor fogok belevágni, ha megfelelő összeget fogok rá kapni. Nem biztos, hogy a mai világban ez megvalósulhat, de bízom benne, mert mindkét forgatókönyv nagyon izgalmas, úgy érzem, jobb, mint amit eddig csináltam.
Dédelgetett álmom, hogy olyan filmet készítsek, amelyet szeretnek az emberek. Amiért elmennek a moziba, amelyet meg akarnak nézni, mert jó. Fontosnak tartom, hogy a mozi megmaradjon, és ne csak amerikai filmeket nézzünk. Szeretném, ha én is olyan filmet tudnék rendezni, amelyet a szélesebb közönség is érdekesnek tart. Ezt az egyensúlyt szeretném megtalálni.
Tolnai Szabolcs két filmjét a Palicsi Filmfesztiválon láthatjuk július 22-én és 23-án a Versenyprogramban, illetve az Európa ifjú szelleme program keretében.
