Hogy tizennyolc órát tart az út, az még hagyján. Koszos, büdös, zsúfolt — benne volt a pakliban. Viszont olyan meleg volt benn, hogy öt perc alatt patakosra-fényesre izzadta magát mindenki. A mellettünk levő ablakot csak résnyire lehetett kinyitni, két üléssel odébb viszont egyáltalán nem lehetett becsukni. Kibírjuk — pihegtük levegő után kapkodva, pedig még alig hagytuk el Szabadkát. Éjszakára, a hegyekbe érve majd lehűl — viccelődtünk. A humorérzékünk mindaddig kitartott, amíg éjszaka sűrű füstre nem ébredtünk, bő fél óra után pedig arra, hogy kövekkel dobálják a vagont, és betört egy ablak.

Leszögezem, nincsenek túl nagy igényeim, vonatozni pedig szeretek. Amikor úgy döntöttünk, a szerbiai vasútra bízzuk magunkat, és így utazunk Montenegróba nyaralni, megbeszéltük, lesz, ami lesz, tizennyolc óra nem a világ. Az első pofon akkor ért, amikor július derekán megvettük a jegyeket. Biciklit nem lehet szállítani — közölte a pénztárnál ülő asszony, és közben úgy nézett rám, hogy tudtam, jócskán túlbecsültem a Szabadka—Bár útvonalon közlekedő járat teljesítőképességét.

Melyik láb kié? — nyolcan egy fülkében

Vasárnap délután jött a másik meglepetés: bő egy órát vártunk az állomáson arra, hogy megérkezzen a szerelvény. Ez azért volt vicces, mert a jegyen szereplő adatok szerint az indulás ideje 16.45, viszont amikor megvettük, szóltak, hogy a három héttel később esedékes utazásunk előtt érdeklődjünk, mert addig valószínűleg módosítják a menetrendet, és negyed órával korábban indul majd a járat. Szuper, így legalább tovább ácsoroghattunk az állomáson, többször elbúcsúzhattunk az itthon maradottaktól, és megismerkedhettünk a velünk együtt utazókkal.

Meglepően sokan választották az utazásnak ezt a módját. A nagy nap előtt azt hittem, csak én vagyok ilyen mazochista és gyerekkínzó, hogy EZZEL a vonattal nekivágunk, kiderült azonban, sok vakmerő család él még Vajdaságban.

Még ki sem gördültünk, máris megizzadtunk. Mindenki a szerelvényben, egy emberként. Hiába rángattuk az ablakokat, nem mindegyik adta meg magát. Nem is csoda, hogy a gyengébbek már Szabadka külterületén kinyitották az első sört… Néhány röpke óra alatt bedöcögtünk Újvidékre, és ott csak álltunk és álltunk és álltunk. Most kapcsolják fel az alvókocsikat — világosítottak fel az okosabbak. Irány fagyit venni, hideget, jegeset!

Belgrád felé haladva megérett az idő arra, hogy megszabaduljon az ember az elfogyasztott sörtől, a forróságban literszámra vedelt víztől. Az út negyedén sem voltunk túl, viszont a mosdók már nem bírták a megnövekedett igénybevételt, víz egy csöpp sem, se öblíteni, se kezet mosni, a maró szag minden ajtónyitáskor végigsöpört az utastérben. Ez éjszakára odáig fajult, hogy a kisebb gyerekek már csak sírva voltak hajlandóak WC-re menni.

Sörösdobozok egy kicsiny része a szerelvény előterében

Döcögtünk, és vesztegeltünk sosem látott-hallott településeken, aztán a hegyvidékre érve hirtelen annyira lehűlt a levegő, hogy be kellett csukni minden ablakot — már amelyiket lehetett, mert akadt, amelyiket semmilyen rángatásra nem lehetett felhúzni. Előkotortam a hálózsákokat a hátizsákból, így már jó volt. A bűz viszont az elviselhetetlenségig fokozódott. A többség álomba kínlódta magát. Már majdnem elaludtam, amikor sűrű füst tört be. Nem volt mindegy, a kisfiam is felriadt, rémülten nézett rám. Mások is megijedtek, a bátrabbak elindultak megnézni, mi történt. Semmi, legyintettek, amikor visszatértek. Csak valaki nem oltotta el a cigarettacsikket, mielőtt ledobta a szerelvény előterében. Dohányozni ugyan nem szabad, de ott, a mosdó előtti bűzben bárki rágyújthatott.

Megnyugodva aludtunk tovább. Nem sokáig: bő fél óra múlva arra ébredtünk, hogy egy állomáson veszteglünk, közben pedig valakik kövekkel dobálják a vonatot. A tőlünk számított harmadik ablak pókhálósra repedt, mint a filmekben. Nem mellékesen egyetlenegy kalauzt nem lehetett látni. Igaz, a füstnél sem. Többen megjegyezték, a visszautat biztosan nem vonattal teszik majd meg.

Visszaaludtunk. Határ. Ébresztő. Útlevélkeresés álmos szemekkel. Ugyanez majdnem egy óra múlva a montenegrói vasúti határnál. Aztán újabb ébresztés. Ezúttal jegyellenőrzés. Tisztára olyan, mint a kórházban a szülészeten: épp hogy elalszik az újszülötted, és te is végre álomba eshetsz, amikor jönnek lázat mérni — erre gondolok, és félálomban hallom, ahogy valaki végigkántálja a szerelvényeket: Hladan sok, pivo, voda! Nem tudom, meddig aludhattam, ugyanerre a hangra ébredtem. Akkor már kávét is kínált, és ennek a csábításnak nem lehetett ellenállni… Még néhány óra, és délben megpillanthattuk a tengert… Majdnem tizenkilenc óra utazás után, két óra késéssel megérkeztünk.

Visszafelé ugyanez a szutyok, bűz, forróság. Egy bajai nővel éjfél körül akadtam össze, a mosdóba indult, de visszafordult, azt mondta, inkább kibírja Bajáig, ez förtelem. Ezúttal senki sem akarta felgyújtani a járatot, és a kődobálást is megúsztuk, éjszakai kaland azonban most is akadt. Három-négy részeg kötekedett, kiabált, üvöltött, és ajtót csapkodott órákon át. A vonat személyzetéből senki sem járt arra, még véletlenül sem.

Belgrád után már nem csak az előtérben gyújtottak rá a dohányosok, a fülkék melletti folyóson is vágni lehetett a füstöt. Újvidék és Szabadka között kínlódva pedig teljesen elfogyott a türelem, nyűgös és fáradt volt mindenki, főleg a kisgyerekek. Hiába, a visszaút mindig nehezebb, a tenger már nem kecsegtet… Egy kétgyerekes apuka esküdözött, soha többé, csak most az egyszer érjenek haza.

Mosdó — a WC-t már fényképezni sem akartam

Hazudnék, ha azt mondanám, zokszó nélkül kibírtam. Más sem. Valaki kevesebbet, valaki többet morgolódott. És nem is a hosszú út, a döcögés, a sok-sok megállás, valamint a várakozás borította ki az utasokat, hanem a kosz, a bűz, a randalírozás meg az, hogy bármi történt is, senki sem lépett közbe. Utaztam én már Csíksomlyóra is vonattal, nem különjárattal, hanem Budapestről a menetrend szerintivel, és az sem volt rövidebb táv. Viszont tiszta volt a mosdó, le lehetett öblíteni a WC-t, kezet moshattunk, dohányozni pedig valóban tilos volt. Ha pedig valaki randalírozni kezdett, a kalauzok nem bújtak el, hanem intézkedtek. Szóval lehet, csak akarni kell.

A nyitókép ‎Mladen Žarković felvétele