home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Tudom, honnan indultam el
Tóth Lívia
2006.10.04.
LXI. évf. 40. szám
Tudom, honnan indultam el

- Szabó Attila fotójaDulka Andor történelemtanárt Ürményházán, az otthonában kerestük fel. Látogatásunk apropója az Aracs-díj volt, de már régóta szerettem volna elbeszélgetni vele a nevéhez (is) fűződő kezdeményezésekről, amelyek a bánsági magyar diákok érdekeit, érvényesülését, sorsuk job...

- Szabó Attila fotója

Dulka Andor történelemtanárt Ürményházán, az otthonában kerestük fel. Látogatásunk apropója az Aracs-díj volt, de már régóta szerettem volna elbeszélgetni vele a nevéhez (is) fűződő kezdeményezésekről, amelyek a bánsági magyar diákok érdekeit, érvényesülését, sorsuk jobbítását szolgálják. A legutóbbival, a Bánáti Magyar Iskolaalap felújításával kezdtük.
- A Bánáti Magyar Iskolaalap felújításának a kezdeményezése részemről a véletlenen múlott. A családi hagyatékban megtaláltam nagyapámnak egy befizetési elismervényét 1942-ből, és elkezdtem kérdezősködni a faluban, Beodrán, hogy ez mi célt szolgált. Diák-önsegélyező szervezet volt, a Hangya szövetkezet gazdasági igazgatóságának a keretében működött, és a magyarság azért hozta létre a második világháború alatt, hogy a jó előmenetelű, szegény sorsú gyerekeket és a kollégiumokat támogassák. Az Iskolanővérek Nagybecskereken létrehozták a lánykollégiumot, amelyben nem sok magyar pénz van. A muzslyai Emmausz kollégiumot is az egyház kezdte építeni, de a magyar polgári kormány komolyan támogatta. A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete Újvidéken megalapította az Apáczai Diákotthont, amely valójában a maradéki református egyház tulajdona. Úgy gondolom, mi sem várhatjuk el, hogy a gyermekeink mindig mások segítségével lakjanak jó körülmények között, és aprópénzért. Ezeket az intézményeket az itteni magyarság nem tarthatja el teljes egészében, de mutassunk jóakaratot, adjunk annyit, amennyi telik tőlünk. Ürményházán márciusban újítottuk fel a Bánáti Magyar Iskolaalap munkáját, hiszen nem kell új utakat keresnünk, előttünk van a jó példa a múltból. Mielőtt megkezdődtek a mezőgazdasági munkák, elkezdtük járni a falvakat, eljutottunk Torontáltordára, Tóbára, Törökbecsére és Székelykevére. Helyi szervezetek alakultak, azóta folyik a gyűjtés. Meghatároztuk, hogy minden család adjon havonta száz dinárt, ami nem sok, hiszen egy doboz jobb minőségű cigaretta is belekerül ennyibe. Mivel az itteni lakosság kötődik a földhöz, megtermelik azokat a javakat, amelyekből mindenkinek marad valamennyi. Két kollégiumnak van működő konyhája, ahol mindent fel tudnak használni. Arról próbáljuk meggyőzni a polgárokat, hogy ne szégyelljenek keveset adni, mert abban van a közösség ereje. Ha sokan adnak, jelentős mennyiség jön össze. Érdekes módon az idősebbek azok, akik ráéreznek a probléma megoldására. Középiskolás diákokról van szó, akik már pontosan tudják, hogy a szüleiknek milyen áldozatukba kerül az iskoláztatásuk, ezért ők is kivehetik a részüket a munkából, népszerűsíthetik a kezdeményezésünket. Egyébként minden faluban a legtekintélyesebb embereknek kell kimagasló szerepet vállalniuk, azoknak, akik a munkájukkal bizalmat sugároznak. A támogatások útjának átláthatónak, követhetőnek kell lennie. Várjuk azt az időt, amikor befejeződnek az őszi munkálatok, akkor ismét felkeresünk néhány falut, ahova még nem jutottunk el, de vannak kollégistáik.
* Térjünk egy kicsit vissza a legtekintélyesebb emberek kérdésére. A falvakban a tanárok ingáznak, gyakran helyben lakó orvos, sőt, plébános sincs.
- Igaz, hogy az értelmiségi réteg egyre szűkebb, és aki maradt, az sem vállalja fel. A jó ötlethez nem kell csúcsértelmiséginek lenni, miután a célt meghatároztuk, az egyszerű paraszti logikára kell bízni a dolgot. Nem is ez a legnagyobb gond, hanem az érdektelenség, amely megnyilvánul a kollégisták szüleinek egy részénél és maguknál a tanulóknál is, pedig ők tudnának a leginkább segíteni. Például a kollégium kiküldött egy nyilatkozatot, hogy vállalják az alapban a tagságot - ami, mint említettem, száz dinár -, ellenkező esetben gazdasági árat kell fizetniük. Aláírták, de nem teljesítik. Igaz, hogy ezeknek az intézménynek őket kell szolgálniuk, de úgy, hogy ők is sajátjuknak érezzék.
* Itt, a faluban is van egy kezdeményezés az általános iskolásoknak, az úgynevezett szórványkollégium.
- Amikor 1995-ben ideköltöztünk a faluba, érdeklődtem, hol van még magyar iskola. Udvarszállást emlegették, ahol osztatlan alsó tagozatok vannak. Nálunk akkor kerültek vissza a központosítás után a felső tagozatok, ezért felajánlottuk az ottani szülőknek, hogy esetleg írassák hozzánk a gyerekeket ötödiktől továbbra is magyar iskolába. Meg voltak lepődve, azt mondták, messze van. Én viszont hallottam, hogy elég kiterjedt rokoni kapcsolatok vannak a két település között, vagyis a diákoknak nem kell albérlet. Úgy nézett ki, hogy ez egy kicsit megérintette az embereket, de végül nem történt semmi sem. Egy anyuka költözött ide a kislányával, de családi okok miatt. A térségben van még néhány olyan falu, ahol jelentősebb számú magyar él, Bóka, Kanak, Nezsény. Az utóbbiban megértésre talált az ötlet, lassan jönnek a gyerekek. Az alapprobléma az lenne, hogy a magyar gyerekeket átmentsük a magyar iskolába, de ha elmegyünk a terepre, akkor óriási szociális problémákkal szembesülünk. A magyarság egy részének az anyagi lecsúszása és a szellemi perifériára való sodródása azzal jár, hogy értékes információktól esnek el. Nem is tudnak azokról a rendszerekről, ahol segíthetnének nekik.
A kollégium ötlete akkor merült fel, amikor egy ürményházi gyökerekkel rendelkező jelenleg Magyarországon élő vállalkozó hallott erről, és felajánlotta a nagyapja házát. Az ugyan nem kollégiumnak való, vagyis le kellene bontani, újat építeni. Szeptember vége van, Ürményházán ebben az évben a mai napig egyetlen gyermek született, ki tudjuk számolni, meddig tartható fenn az iskolánk. Most egy vidéki gyerekünk van, jövőre lesz talán még kettő, de ötnél több sohasem. A majdani kollégiumba fűtés kell, állandó ügyelet, konyha, az anyagi ráfordítás messze meghaladja azt, amit a közösség vissza tudna kapni. Az első évben Nezsényben volt a Kincsestarisznya tábor, és ott derült ki augusztus végén, hogy lenne két gyermek, ráadásul olyanok, akik nyomorban, tömegszálláson élnek. Ki kellett őket onnan hozni, és találtunk is a számukra befogadó családot, ami azért nagyon fontos, mert a falu tele van előítéletekkel. Az intézmény megmaradhat így is, hiszen az ilyen gyerekeknek óriási szükségük van a családra, civilizálni kell őket. Az sem utolsó szempont, hogy az őket felvállaló családokat is tudjuk támogatni. Van egy délvidéki származású, Budapesten élő vállalkozó, aki finanszírozza ezeknek a gyerekeknek az ellátását. Úgy vélem, sokkal ésszerűbb, ha így oldjuk meg az iskoláztatásukat.
* Ön miért vállalta ezt a nem kis munkával járó tevékenységet?
- Itt elsősorban az iskoláról szól a mese, de a háttérben komolyabb dolgok húzódnak meg. Azért fontos, hogy idejöjjenek a gyerekek, mert így nehezebben veszik el tőlünk az iskolát. Mondhatjuk, hogy már nemcsak a falut szolgálja, hanem a magyarságot is. Ha megmentjük az iskolát, akkor kitoljuk a falunak a megmaradását. A tapasztalat az, hogy az iskola megszűnése után kb. tíz évre elveszti egy-egy falu a magyar jellegét, húsz év múlva pedig kicserélődik a lakosság. Én egyébként azért vállalom, mert tartozom, tudom, honnan indultam el. Azt a földet, amit most művelek, nem adhatom el, mert a dédöregapámnak, a nagyapámnak és az édesapámnak a munkája, verítéke van benne. Nekem sem volt könnyű kiszakadni a családból. Ha a mi szüleink belátták, miért fontos a magyar iskola, és sokkal nehezebb körülmények között is fizették, akkor nekünk jóval többet kell tennünk.
* Mennyire fontosak a díjak, az elismerések az ember életében?
- Engem feszélyeznek az elismerések. Annak idején azt sem tartottam fontosnak nyilvánosságra hozni, hogy ide leköltöztünk. Miért hír az, ha egy család átköltözik egyik helyről a másikra? Ha már itt vagyok, akkor teszem azt, amit ebben a környezetben kell és szükséges. Nem biztos, hogy nekem ebben a közegben ez a díj azt hozza, amit az odaítélője gondolt. Nem szeretnék senkit se megbántani, főleg azokat az embereket nem, akiket becsülök. Úgy érzem, hogy ez, amit mi csinálunk, nekem nem kerül erőfeszítésembe. A díjazás társadalmilag nagyon szükséges, hogy ráirányítsa azokra az emberekre a figyelmet, akik kevesebbet tesznek, esetleg nem ennyire látványosan, viszont azért, amit vállalnak, meg kell feszülniük, vért kell izzadniuk, nagy áldozatok árán tudják csak megvalósítani.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..