Immár tizennyolcadszor. A ciklus végén a fő szervezőt, Dulka Andor tanár urat kérdeztük. Mindenekelőtt arról, lesz-e tizenkilencedik alkalom is, hiszen az idén több ízben is elhangzott, hogy hamarosan bizonyos szerkezeti újratervezések várhatóak.

— Reményeim szerint lesz. Mindenképp kell hogy legyen. A továbbképzés folyamatossága nem lehet kérdés, hiszen ha megszűnne, az az egész közösségre nézve óriási veszteség lenne. A közösség sohasem csupán egyetlen ember kondíciójára alapoz, amikor elindít valamit, így a felelőség is csak részben terheli a fő kezdeményezőt. Abban viszont mindenképp, ki tud-e útközben nevelni olyan utánpótlást maga körül, amely idővel átveheti, illetve tovább folytathatja a megkezdett munkát. Ez, azt hiszem, mindenhol felmerül, ahol korszak- és generációváltásra kerül sor. Hogy a továbbképzés szellemisége meg egy-egy ötletnek a továbbvitele milyen lesz, az a későbbi szervező(k)től függ. Ebben az irányban nekünk csak óhajaink, elvárásaink meg reményeink lehetnek. Nyílt titok, hogy e továbbképzés nemzetileg elkötelezett, illetve keresztény beállítottságú. Mindez már abból adódóan is lényeges, hogy változatlanul ezeket az értékeket látjuk leginkább veszélyeztetve. Az lenne a jó, ha azok, akik utánunk jönnek, ugyanígy érzékelnék az egységes magyar nemzet számára fontos stratégiai kérdéseket. Igenis le kell tudnunk magunkról fejteni mindazt a kisebbségi traumát, amelyet az oktatási rendszer, a társadalom, a neveltetés évtizedeken át belénk sulykolt. Azt a kényszerű visszafogottságot és önként vállalt megelégedettséget, hogy nem kell annyira szem előtt lenni... mert hát bűnösök voltunk... vagyunk... Szerencsére egyre jobbak a kilátásaink ezen a téren is! Egy erős, gyarapodó, a térségben egyre erősödő anyaországgal a hátunk mögött sokkal magabiztosabban, öntudatosabban építhetjük mi, vajdasági magyarok is a jövőnket. A valamikor lenézett, megcsonkított és kirekesztett Magyarország napjainkban már nem céltáblája, hanem célállama több szomszédos, unión kívüli ország lakosának.

* Bármennyire sikerült is fenntartani a képzés akkreditált státuszát, az elmúlt évekhez viszonyítva mégis mintha csökkenőben lenne az iránta érdeklődő pedagógusok száma. Mi ennek az oka?

— A pedagógustársadalom egy megcsömörlött közösség rendkívül alacsony társadalmi elismertséggel. És e deklasszálódási folyamatnak sajnos továbbra sem látni a végét. Valamikor a pedagógusnak megbecsült helye volt a közösségben. Csúcsértelmiséginek számított. Most viszont az történik, hogy a tudás devalválódásával magának a tudás átadójának a tekintélye és pozíciója is devalválódik. Bizonyítékul említek most egy előadás keretében is elhangzott viszonyítási adatot, mely szerint az első világháború utáni érettségi körülbelül olyan tudásszinttel bírt, mint egy mai doktorátus. Meggyőződésem, hogy mindenekelőtt azt a társadalmi miliőt kellene feljavítani, amelyben a pedagógusaink nemcsak dolgoznak, de annak minden nyomora ellenére kimagasló eredményeket is fel tudnak mutatni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a hallgatóink többsége a napokban még a felvételi vizsgák körüli adminisztrációs ügyeit intézte.

* A kis falvakban viszont ma is tisztelet övezi a tanárokat. Vagy ott sem igazán?

— Mi huszon-egynéhány szolgálati évet dolgoztunk végig Ürményházán, egy dél-bánáti szórványfaluban. Ez idő alatt ott is jelentősen megváltozott a szülők viszonyulása az iskolához és a tanügyi munkáshoz. Ugye, ismerős az a gyakran előkerülő bezzeg, a mi gyerekkorunkban! mondás? Akkortájt ugyanis, ha az iskolában valami rossz fát tettünk a tűzre, odahaza meg sem mertük mondani, mert akkor szüleink is elővettek volna bennünket miatta. S most? A gyerekre lassan már csúnyán ránézni sem szabad.

* Az idei képzésen több előadás is érintette az első világháború témakörét, hiszen most van az évfordulója...

— A programot nem mindig lehet ennyire tudatosan szerkeszteni. Eléggé többismeretlenes munka ez. Valójában akkor igazán szerencsés a helyzet, ha ezek a nemzeti évfordulók egybeesnek az akadémiánkra meghívott, a konkrét témában szakosodott előadó tanárok szabadidejével. Július első és második hete különösen hálátlan időszak, előadókra és hallgatókra nézve egyaránt. Szoktam is mondani, a normális emberek ilyenkor nyaralnak. Vagy legalább megpróbálják némileg kipihenni az éppen csak lezárult tanév végi őrület fáradságait. A szervezkedés lényegében már februárban megkezdődik. Annak okán, hogy a nemzet számára fontos évfordulókat illetőleg legalább egy-két témához tudjunk megfelelő előadót fölkérni. Sajnos túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy a magyar és a történelem szakos tanároknak külön-külön szervezzünk továbbképzést. Így is alig tudnak összejönni az emberek. Viszont azt hiszem, a részvevők többsége abból a témából is képes épülni és feltöltődni, amely, mondjuk, nem igazán az ő ténykedési szakterülete. Minden előadásnak megvan a maga tanulsága.

* A statisztika tükrében...

— Eddig tizenhat előadás volt egy képzésen, most húsz. Bemutatkozott továbbá három civil szervezet is, név szerint: a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, a temesvári Start Tanácsadó és Továbbképző Iroda, valamint a RoVinHud borszalon. Volt filmvetítés, fórummal összekötött ismerkedés, kirándulás, borkóstoló, vitafórum... Most így, még nem letisztulva, a részvevők élőszóban kifejezett impresszióira hagyatkozva, úgy érzem, a csapat ezúttal is sikeres munkát végzett. Persze, a nyári akadémia részvevőivel egy értékelőívet is kitöltetünk, melyen a továbbképzés minden elemét minősíthetik. Az előadókat, az előadás tartalmát és gyakorlati felhasználhatóságát, az étkezést, a hangulatot... A továbbiakban aztán ezekre az észrevételekre is építkezünk.

* Meglátása szerint a hallgatók mennyire tudják értékesíteni az elhangzottakat a mindennapi munkavégzésük során? Az itt szerzett tudást valóban képesek és hajlandóak továbbadni a növendékeiknek?

— Erre értelemszerűen nincs rálátásunk. Viszont, hogy képesek lennének rá, az biztos. Mert az a többlet, amelyet itt kapnak, ráadásul sokkal magasabb szintű formában, mint amilyet a tankönyv kínál, több téren és helyen érvként is fölhozható az eddigi hibás vagy pontatlan tételek, esetleg szándékos csúsztatások kivédésére. Itt olyan, szakmailag is hiteles emberektől hangzik el egy-egy állítás, akik Magyarországon is nagy tekintélyűnek számítanak. Ezek jelentős, tudományos értékítéletek. Szerintem a szakmai és a nemzeti kisebbségi önbizalmunk egyik tartóoszlopaként is értelmezhető, hogy az ember ne csak a tanításban, de a mindennapokban is tudjon érvelni az itt hallottak nyomán.

* Az más kérdés, hogy mit várnak el a diákoktól a megmérettetésen és az érettségin.

— Ez két külön sík, és ehhez magának a tanárnak kell felvállalnia a kompromisszumot. Az egyikre tehát jól fölkészíti növendékeit, a másikat pedig jól elmondja nekik. Ennyit (meg)tehet(ünk).

Martinek Imre felvételei

A munkanapokra lebontott esemény képgalériái az alábbi linkeken találhatóak: