Sokunknak természetes, hogy a lábunkkal járunk, futunk, buszra rohanunk, kerékpározunk vagy egyéb sporttevékenységet űzünk. Karácsonyi Viktóriának már jó ideje nincs lehetősége arra, hogy gond nélkül és fájdalommentesen használja a végtagjait.
Viktória szomorú története 1996-ban kezdődött, amikor szilveszter előtt néhány nappal várandósan elesett, a zentai kórházban pedig nem tudta fogadni az orvos, mert nem tartózkodott az intézményben. A hölgyet hazaküldték, majd néhány nap múlva be kellett feküdnie a kórházba, a térdét pedig átfúrták, és súlyokkal próbálták meg a helyére húzni a csontot. A kezelőorvos utasítására az eltört forgót összecsavarozták, az ideiglenes csavarok pedig elpattantak a lábában a szülés során.
— Sajnos nem fogadta be a szervezetem a műforgókat, az elsőt 1998-ban, a másodikat pedig 2003-ban kaptam, de mindkettőt kilökte a testem. Miután kivették a második műforgót is, keletkezett egy gyulladás a kilökődés helyén, ezért tilos volt további operációkat végrehajtani rajtam. Ekkor csak mankóval tudtam közlekedni, és nem vehettem be gyógyszert a fájdalom enyhítésére. A harmadik forgót a zentai kórházban helyezték be, de nekünk kellett elmenni érte Magyarországra, a műtétet pedig feketén végezte el az orvos, ráadásul rosszul, most három centiméterrel feljebb van ugyanis a műforgó, aminek következtében minden lépés fájdalommal jár. Nagyon félek attól, hogy tolókocsiba kerülök, mert sajnos van rá esély.
Karácsonyi Viktória (a szerző felvétele)
Viktória tíz éve költözött a párjához Szabadkára, és azóta keresik a fájdalommentesebb jövő elérésének lehetőségét. Az állami intézmények orvosai nem vállalják az újabb műtétet, mert kockázatos többször ugyanazon a helyen vágást ejteni a testen. A sok szaladgálás után végül találtak egy nyugdíjas belgrádi ortopéd professzort, aki elvégezné a műtétet, de mivel csak magánúton praktizál, az operáció 8000 euróba fog kerülni.
— A férjem felvenne egy kölcsönt, de az az összeg nem elég a műtétre, mivel legfeljebb 5000-6000 eurót tudna igényelni. Már több szervezetet, intézményt és egyesületet felkerestem, de sehonnan sem tudnak segítséget nyújtani. Szerencsére van munkahelyem, rokkantsági státuszban ülőmunkát végzek, melynek során termékeket címkézek, de nem nevezném jónak az egzisztenciális hátterünket. A fájdalomcsillapítók már nem segítenek, és elaludni is csak egy olyan gyógyszerrel tudok, amely altató és nyugtató is. Nem szeretnék ebbe belekeseredni, de már szívritmus-szabályozó gyógyszert szedek, mert megvisel ez a tehetetlenség.
Viktória február 23-án találkozik újra az orvosával, aki remélhetőleg vissza tudja adni a két gyermekkel és unokákkal is büszkélkedő nő egészségét.
