Könyvét, a Mosolygó Tisza mente címűt az újvidéki Forum Könyvkiadó adta ki 1983-ban (Szeli István előszavával) - A szerző beköszöntő írásából: ,,1946 őszén, a főiskola befejezése után kerültem magyar szakos tanárként Zentára, ebbe a Tisza menti kisvárosba. Már a kezdet kezdetén megfogott a város sajátos hangulata, otthonos légköre, a földművelő lakosság hagyománytisztelete, ízes és képgazdag beszéde (...) Közel harminc éve gyűjtögettem már Zentán és környékén (Ada, Mohol, Péterréve, Kanizsa, Martonos, Adorján, Oromhegyes, Tornyos, Kevi, Bogaras, Felsőhegy, Kispiac, Csóka, Jázova, Szentmiklós) ezeket a - talán nem is szigorúan vett - anekdotákat. Ugyanis a műfaji meghatározás szerint az anekdota személyhez kötött rövid, vidám történet. Nem feltétlenül hiteles, de a vége mindig csattanós...' - Fehér Ferenc recenziójából: ,,Tőke István írói érdeme, hogy jó érzékkel végezte a továbbadás, az írásos megfogalmazás munkáját.” - Szeli István feljegyzéséből: ,,A Mosolygó Tisza mente című kötetben A tiszai beszéd oly gazdag televényét tárja fel, amire íróink közül csak Móra István vagy Csépe Imre szolgáltatott példát...'

,,Szeptember tájt, valahányszor szegény szagú költelki vagy tanyasi kisdiákot vet osztályunkba a sorsa, mindig hajdan volt magamat látom benne. Ilyen lehettem én is valamikor, ilyen ágrólszakadt és ijedt szemű kis vidéki, amikor tizenhárom-tizennégy éves koromban először tévedtem be a szabadkai gimnázium szárnyas vaskapuján. A Szölősről indultam el, Topolya egyik szegénynegyedéből, hogy - mint a mesék legkisebb hőse - én is elnyerjem a királykisasszony kezét, azaz diplomát szerezzek. Mindegy, hogy milyet, csak diploma legyen, csak hogy ne ragadjak a szőlősori sárba, ahonnan a magamfajta szegény ivadék jobbadán csak cselédnek, ritkán inasnak szegődhetett' - így vall gyermekkoráról Tőke István, aki Topolyáról indult el, ahol elvégezte az elemi iskolát, aztán a szabadkai gimnáziumban érettségizett. Újvidéken végzi el a tanítóképzőt (noha Belgrádban kezdte meg tanulmányait, de onnan a háború miatt Újvidékre költözött át az intézmény), a Tanárképző Főiskolát (1946). Két évig, 1941-ben és 1942-ben Újvidéken tanítóskodott, majd három évre elkerült szülővárosába, Topolyára. 1946-tól 1962-ig magyartanár a zentai gimnáziumban, 1962-től 1979-ig a zentai általános iskolában tanít, 1979-ben nyugdíjba vonult...

Már az ötvenes évek legelején anekdotagyűjtésre vállalkozott. Nem magnóval indult gyűjtőútjára, hanem jegyzetfüzettel és ceruzával. Kezdetben csupán azokat a történeteket jegyezte le, amelyeknek ,,csattanójuk' volt, anélkül, hogy a mesélő tudomást szerzett volna arról, hogy szavait papírra vetik. De aztán egy zentai néprajzi szemináriumon találkozott dr. Katona Imrével, akinek megmutatta gyűjteményét. Katona Imre tanácsára minden elmondott történetet lejegyzett, a vándoranekdotáknak a helyi változatait is. Mindenütt gyűjtött, megszólaltatta az ízes szavú mesélőket, alvégi parasztházakba kukkantott be, hajdani nagygazdaportákra, de falusi, községi plébániákon is megfordult, a bíróságra is elment, továbbá kórházakban, tanári szobákban, érettségi találkozókon, bűzös kiskocsmákban, szövetkezeti otthonokban, gyári társalgókban, sőt piacokon is, lakodalmakban is megszólaltatta a magyar embereket, leginkább az idősebbeket, a hatvanon túliakat... Lassan-lassan összeállt a gyűjtemény, egy kötetnyi anekdotagyűjtemény, melynek erénye a szöveggondozó alaposság, a hallottaknak, az élő beszédben előadottaknak az írásbeliség kívánalmaihoz való alkalmazása. (E történeteknek a szöveggé merevítése sok hasonló vállalkozást siklatott már félre.) Tőke István a nyomtatott szó iránti tisztelettel dolgozott, azt írván le a Hídban: ,,...ez a mikrofonműfaj sokszor jobban átvilágít egy-egy embert, egy-egy helyzetet, egy-egy kort, mint a hosszú lélekbúvárlások. Kulissza nélkül tudja a lényeget felidézni.' (Illés Endre szavai).

Szeli István szerint a könyv valóságos tárháza a rendkívül jellemző mozdulatokkal, tettekkel, kiszólásokkal felvillantott és rögzített alakoknak. Emberileg, szociográfiailag, történetileg hiteles anyagból megformált mintái egy világnak, amelynek valóságát, ízeit, népi realitásait e minták gyakran érzékelhetőbbé teszik, mint sok nagy apparátussal megírt szociográfiai tanulmány. Fehér Ferenc a szerző érdemeit hangsúlyozza recenziójában. Hogy mennyire egyéni tudott maradni Tőke István még a hangulatteremtő bekezdésekben is, azt szépen példázzák az ilyen részletek: ,,Rezgőfejű, galambősz öregek ülnek a sarki kispadon. Pipáznak, süttetik magukat az októberi verőfényben. Csendesen bánnak a szóval, szelíddé tette őket már a vénség. Ha szólnak, azt sem a máról teszik, hanem a rég múlt idők emlékeit idézgetik, s bólogatnak hozzá...'

Vidéki ,,valakik', jeles emberek aranymondásait visszhangozzák a sorok. Az idő nem lépett át rajtuk: a könyvet ma is sokan forgatják, a derűs történetek a zentai hídról, a képviselő urakról, a zentai gimnáziumról hagyományt őriznek s nélkülözik a teóriák mélyvizeit, mert a szerző jól ismerte az anekdota válfajait, természetét és ismérveit, így elmaradt a tipológiai merev beskatulyázás, az Úrnak és Tőke tehetségének köszönhetően.