Minden generációnak megvannak a maga sajátosságai, és függetlenül attól, hogy milyen korszakról beszélünk, minden tizenéves életében elhangzik a mostani fiatalok és a bezzeg a mi időnkben kezdetű örök klasszikus. Természetesen a mostani tizen-huszon évesekkel sincs ez másképp. Viszont, ami a korszak egyedisége ez esetben, az a szinte pillanatok alatt az életünk természetes részévé vált internet-hozzáférés. A mai huszonévesek az utolsók, akik még emlékeznek arra, hogy milyen volt hétévesen egy Nokia 3310-ről álmodozni, és a mai hétévesek az elsők, akik iPaddel a kezükben tanulták meg az első szavaikat.

S ahogy minden újításnak és találmánynak számos oldala van, úgy az internet is legalább annyi gondot generál, mint amennyit megold. Az utóbbi időben pedig szélesebb körben is elkezdtek foglalkozni ezzel. Több hete futó cikksorozatunkban néhány olyan témát emelünk ki, amely az internet jelentőségének felfokozódásával vált — mondhatni — társadalmi jelenséggé, s többségében, elsősorban a fiatal felnőtteket érinti.

Az Instagram, a Fear of Missing Out és a bodyshaming témái után sorozatunk zárásaképp egy univerzálisabb témához nyúlunk. A Tinderről már mindenki hallott. Állítása szerint viszont senki sem, vagy legalábbis csak nagyon kevesen próbálták ki. Mégis mindenkinek akad egy vagy több ismerőse, aki csak viccből használta, itt találta meg élete szerelmét, vagy itt csalódott egy hatalmasat pusztán öt perc húzogatás után.

Mi ez?

A Tinder egy okostelefonra készült ismerkedős applikáció. 2012-ben került a piacra, de régiónkban és globálisan is csak három évvel ezelőtt kezdett el igazán elterjedni. Eredetileg rövid távú kapcsolatok létrehozásának segítésére szánták. Viszont felhasználóinak személyes igényei és céljai tovább alakították. Ezzel együtt számos cikknek, kutatásnak és beszélgetésnek adott témát. Amíg bizonyos közegekben és korcsoportokban többségében az egyéjszakás kapcsolatokra vágyók használják, addig máshol azok is próbálkoznak vele, akiknek komolyabb szándékaik (is) vannak. Ez pedig egyúttal a hagyományos párkereső szolgáltatások sorába helyezte az alkalmazást.

Kiket érint?

A Tinder nem az első online párkereső, közösségi oldal vagy alkalmazás. Ahogy a média általi társkeresési lehetőségek már a nyomtatott médiában is megjelentek, úgy az internet térhódítása óta az erre szánt online felületek is létrejöttek. A Tinder kiemelkedő népszerűsége viszont a ritkább példák közé tartozik. A tizenévesektől a középkorúakig egyaránt használják. Felhasználói felülete igen könnyen kezelhető, úgy osztja meg a legalapvetőbb információkat a felhasználóiról, hogy nem tár fel róluk annyi mindent, mint például egy Facebook-profil.

A felhasználókról néhány fotót, egy nevet, kort, esetleg lakhelyet és néhány soros bemutatkozást láthatunk. Az applikáció egymás után sorolja a teljes nevet tartalmazó fotókat, melyek oldalra húzásával dönthetünk arról, hogy szimpatikus-e az illető. Jobbra húzással fejezhető ki az érdeklődés. Ha pedig a számunkra szimpatikus illető is jobbra húzza a képünket, akkor kialakul egy „match”, egy pár, és elkezdhetünk chatelni.

A módszer valóban felületes, viszont mivel az alkalmazás elsődlegesen a fizikai vonzalmon alapuló egyéjszakás kapcsolatok létesítésének elősegítését célozta meg, érthető, hogy miért éppen ilyen. Másrészt, némiképp életszerű is, a külső megjelenés által befolyásolt első benyomás is pillanatnyi történés. Harmadrészt, egyúttal azt a fajta instant, felgyorsult életvitelt is igazolja, amelyről olyan sokat beszélünk, ha jelenkori kultúráról és aktuális társadalmi, szociológiai kérdésekről van szó.

Ciki és/vagy a modern kultúra velejárója?

Sorra jelennek meg az azt tárgyaló cikkek, hogy miért vagy leginkább miért ne tinderezzünk. Vagy ha mégis erre vetemednénk, akkor mit és hogyan csináljunk, hogy sikerrel járjunk. S amíg az alkalmazáshoz valamiféle stigma, negatív felhang kapcsolódik, addig felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért érdekel bennünket ennyire. Egy társadalomban, ahol a személyes élményeinktől a szakmai tevékenységünkig mindent kideríthetünk egymásról, ezek az online, közösségi felületek a kommunikációnak is teret adnak. Munkakapcsolatok létesítésére, személyes kapcsolatok ápolására és újak építésére nyílik lehetőség. Mindemellett azonban a kommunikációs szokásaink és a viselkedésünk is alakul. Amit korábban kénytelenek voltunk a valóságban, szemtől szemben meglépni, azt most virtuális üzenetek formájában is megtehetjük. Ez pedig eltérő kifejezőeszközöket és értelmezési módokat is magával hoz.

Sokszor mondjuk, hogy ismerkedni csak a valóságban, egymással egy légtérben tartózkodva lehet, viszont egyre többször ütközünk abba az akadályba, hogy képtelenek vagyunk minőségi kapcsolatokat létesíteni. A modern kultúrát, az internetet és a közösségi oldalakat okoljuk. S ebben persze van is némi igazság. Sok esetben a tudatosság és a mértéktartás lehet a megoldás. Ha képesek vagyunk egy egyensúly megtartására és arra, hogy az online személyiségünk megegyezzen azzal, aki a való életben vagyunk, akkor az internet adta lehetőségek hozzátesznek az életünkhöz, és nem torzítják a tevékenységeinket.

Ahogyan az online és az offline lét sem vagy-vagy döntés, úgy az ismerkedési lehetőségeknek sem kell szükségszerűen egy hagyományra korlátozódniuk.

Mire figyeljünk?

A való életben felelősséget vállalunk a tetteinkért, és gyakran csak a saját hibánkból tanulunk — pontosan ugyanez a helyzet a virtuális térben is. Ahogyan a gyermekek és a tizenévesek tapasztalat híján fokozott veszélynek vannak kitéve az utcán, a játszótéren vagy az iskolában, úgy az online tevékenységeik során is könnyebben sétálnak bele veszélyes helyzetekbe. Függetlenül attól, hogy fizikai vagy online térről beszélünk, egyaránt akadnak megoldandó gondok, kényes helyzetek és veszélyek. Csupán a jellegük és a megoldásuk különbözik.

Ha viszont szem előtt tartunk néhány tényezőt, akkor talán könnyebben eltájékozódhatunk ebben a sokszor homályos világban.

1. Amit látunk

Az első és a legfontosabb szempont a közösségi oldalak — különösen az ismerkedős applikációk — böngészésekor, hogy ne feledjük, bárki bármit megmutathat magából. Az illető, akinek a profilját nézegetjük, talán egy gondosan megszerkesztett virtuális személyiség, egy valódi ember úgynevezett 2.0-s verziója, aki nem feltétlenül rosszindulatú, hátsó szándékú. Egyszerűen csak sokkal magabiztosabb, beszédesebb, kifinomultabb, mint a való világban.

Noha tudjuk, hogy szép számban akadnak csalók, akik hamis profilt gyártva igyekeznek különféle célokból csőbe húzni fiatalokat vagy éppen idősebbeket, nem ez az egyetlen negatív oldala a virtuális egyéniségnek. Az internetes kapcsolatépítés gyakori buktatója, hogy az online megismert illetőhöz olyan személyiséget társítunk, amely nem egyezik azzal, amit egy későbbi „élő” találkozó során tapasztalunk.

2. Amit mutatunk

Ahogyan a túloldalon ülő beszélgetőpartnerünknek kellő idő és lehetőség áll rendelkezésére ahhoz, hogy átgondolja, mit mutat meg magából számunkra, úgy mi is megtehetjük ugyanezt. Dönthetünk arról, hogy csak a jót mutatjuk meg, vagy maradunk természetesek az apró, hétköznapi hibáinkkal együtt.

3. Amit elvárunk

Ha az, amit megmutatunk magunkból, egyezik azzal, aki a valóságban vagyunk, illetve ugyanez a másik személyről is elmondható, akkor nagyobb eséllyel teljesülnek be az elvárások. Ha viszont torzítunk, akkor az ki fog derülni. A félreértések persze viccesek is lehetnek, nem csak kellemetlenek, ám fontos kérdés, hogy valóban megéri-e a tudatos generálásuk.