Testvértelepülésünk a Józan-hegyi szőlők messzeségében

Mottó: ,,Bár a cselekvés még néha akadályoztatik, a gondolat... szabad!”
(Eötvös József )
2005-ben került sor Balatonszabadi és Torontálvásárhely között a testvérvárosi nyilatkozat aláírására. Ez már csak afféle protokollszerű, adjunk nevet a gyereknek! mozzanat volt, mivelhogy az énekkarok, a futballcsapatok már jóval hamarabb találkoztak, barátságok mélyültek el. Jó helyen, és a jelenleginél mindenképpen jobb időkben. Amikor még nem keményítettek be ennyire, és valahogy lazábban emelkedett a magasba a sorompó a déli peremen kívül maradtak előtt is.
A bácsbéregi-hercegszántói határátkelőhelyen csak egy röpke órácskát várakoztunk. Húsz percet, hogy kimehessünk, negyvenet, hogy bebocsátást nyerjünk. Volt tehát időnk elmerengni, mint a mesebeli kisfiúnak: vajon nem volna-e jobb mégis inkább kutyának lenni? Két tarka farkú csahos ugyanis már harmadszor kerülte meg pajkosan buszunkat, ide-oda futkározva a két part között. És akár ugathattak is szabadon melléje. Voltaképpen egy hajnali ködfoszlánnyal elegy álomból iparkodtunk felocsúdni, egy-két szendvics (no, nem arról az anno beígértről regélek!) jóízű majszolása közben. Magunk mögött hagytuk a dacos Bánságot, a szunnyadó Sajkás-vidéket, a jobb létre szenderedett bezdáni OMM vasútszakaszt, amiből mára csak a döcögés, illetve a gazzal benőtt töltésoldal maradt meg. Ráadásul az elhagyott gólyafészkek és egy beszakadt tetejű küllődi templom képe is belénk ivódik. Üzenetének töménységét csak egy másik fajta tömény képes oldani. Szöget szöggel? Talán.
Egy kicsit szomorkás a hangulatunk, hiszen hiába járjuk be Tolnát, Baranyát, nem akarózik felettünk vidulni az ég. Rácsodálkozunk az utakat szegélyező fasorra, a szemétmentes vizesárokra, a második nagy világégés közben és után ,,idetévedt” székelység faragott kapuira, ám Ürgevárpusztán hiába várakozunk: az ürgéknek se hírük, se hamvuk, se ,,bűzük”. Más ,,illatok” terjengnek sajnos a levegőben. Tavasszal ugyanis a fagy, nyáron pedig az aszály simogatta meg a szántóföldeket, ennek ellenére sűrű csend honol, legalábbis ami a termelők jogait illeti. Végre a Somogyságon szüretelők dala köszönt ránk. Egy szívből fakadó hozottisten. Hiszen alig landolunk a Táncsics utca lejtőjén, napsugár csillan megannyi esernyő alá bújt várakozó szőke és barna hajtincsen. A 2800 lelket számláló Balatonszabadiban, amely két korábbi önálló falu, Fokszabadi és Siómaros egyesítéséből jött létre 1950-ben. A honfoglalás előtti időben kelták, majd rómaiak lakták, századokkal később pedig németek, kiskunhalasi és bácskai telepesek, katolikus és református ,,őshonos” magyarok. Megfértek szépen egymás mellett, és ma sincs ez másként, ha nyájában az egykézési divat nyomán alaposan meg is fogyatkozott időközben a kálomista eklézsia. Ide érkeztünk mi, torontálvásárhelyiek, a falunapi ünnepségre. A hazatérők jóleső megnyugvásával, és elöljáróink merészen kibontakozó elképzelésével. Hogy a közeljövőben nemcsak a többszörösen nagykorú énekkarral és galambősz ,,ifjak”-kal jövünk errefelé, de akár iskolásaink is találkozhatnának az ,,odaát” ívódott korosztállyal. Pontosabban: az ottani csecsemőket a gólya hozza, és erről írott és tárgyi bizonyítékuk is van egy szemet gyönyörködtető parkban.
Az úgynevezett Gólya parkot tavaly avatták egy-egy juharfacsemetét ültetve a 2001 óta született emberpalánták tiszteletére, az idén pedig az új polgármester megbízásából, Varga Gábor keramikus és szobrászművész már fészkére röpülő Cicconia cicconiát is faragott egy kőobeliszk tetejére, mocorgós pelenkával annak csőrében. Hogy a csőrkelep a kubikus munkával létrehozott, a Balatont a Dunával összekötő Sió-csatorna fölött emelkedő Kiliti-, Akol- vagy a Józan-hegyről ereszkedett-e alá, netalántán a siójuti Hármashatár-hegyen megülő Horváth-pince fellobogózott árbocát kerülte meg elébb, azt csak az Alszeg és a Felszeg közötti völgykatlan muskátlis nagyutcája tudná megmondani. Ha volna, ki szóra bírja. åt is, valamint az egykori siómarosi katolikus iskolához tartozó lábas harangokat. Ritkul már az anyaföldön is a marhabőgés, amely rákontrázhatna azok estéli kondulására. Ilyenkor ősztájon egyedül a törvény által szigorúan védett seregemadarak éhes csicsergő feleselése a válasz. A hegybíró nem sajnálja a durrogtatáshoz szükséges gázt, esetleg azt, hogy szabványoktól eltérő gyümölcs- és szőlőpálinkát csak a kuruckodó délvidékiek csutorájából kortyinthat olykor-olykor. Ezúttal azonban felénk is nagy volt a szárazság. Igaz, hogy virtuskodásra csak egy szerényebb képességű ,,csillagász”-t állítottunk ki falunapkor, ő mégis feladta a leckét a balatonmelléki környék sörivó regementjének, csupasz szalmaszállal csatasorba álló legszomjasabbjainak. A focipályán háját csorgatva forgott a nyárson egy hatalmas ökör fara, a Petőfi Művelődési Ház előtti téren pedig a siófoki mazsorettek, más-más zsánerben kiemelkedő dalkörök, gyermekszínjátszók, komoly- és egyéb zenei ágazatban jeleskedő virtuózok váltották egymást; gyönyörű hajadonok lejtettek kecses hastáncot, s végül ugyanezt tették a mókára minden időben kapható siómarosi legények. Borúra derű, savanyúra vattacukor, gyermekarcokra macskarajzos, tapadó vízfesték Tünde varázsecsete nyomán, egyre sebesebben pörgő körhinta 400 forintért menetenként... Maradandó színfoltok, nemkülönben az esti bál táncpódiumára hívó, kacérkodó éjfekete rebbenés. Fama volant, de... nisi bene!
Ünnepelt tehát Szabadi, és vele együtt valamennyien. Testvérbaráti gondolatokkal fűszerezve érkezésünkkor előbb Némethné Vincze Mária jegyző köszöntött bennünket a Petőfi Sándor Művelődési Házban. Majd mintegy felajánlásként az ünnepi terítéket gazdagító estebédi étek fölött, Molnár Árpád polgármester és Hermecz Bonifác, a falunap-előesti siómarosi díszvacsora házigazdája, a fennállásának 25. esztendejét ünneplő Kossuth Művelődési Kör elnöke fejezte ki reményét, hogy a határ nem fog sokáig elválasztani bennünket egymástól. Be jó is lenne, ha e férfiúi keblekből felszakadó Szent Mihály-havi fohász egyetlen ,,bötűje” sem hullana meddő kövekre...