Nagy István, a Vajdasági Magyar Folklórközpont elnöke mintegy három évtizede a népművészet elkötelezettje. Munkásságával nemcsak a hazai, hanem a magyarországi szakmai körök elismerését is kivívta. Augusztus 20-án vehette át a Wlassics Gyula-díjat, amelyet a magyarországi oktatási és kulturális minisztérium azoknak a közművelődési szakembereknek adományoz, akik az iskolán kívüli népművelésben elméleti tevékenységükkel, új módszerek kidolgozásával szolgálták a művelődés ügyét.
- Fölöttébb örültem a kitüntetésnek, álszerénység lenne az ellenkezőjét állítani. A nyár elején értesítettek, amikor még tartott az előző évi örömöm, amikor az Aracs Társadalmi Szervezet ismerte el addigi munkámat. Mindezért persze sokat kellett dolgoznom, valami érdemlegeset letenni az asztalra. A kollégáimmal együtt tesszük a dolgunkat, ilyenkor azért megállunk egy pillanatra, és elgondolkozunk, hogyan tovább. A magyarországi szakma ismeri a tevékenységünket, és egy-egy pályázat során ez sokat lendít az ügyünkön. Elkötelezettnek érzem magam a folklór, a népművészet iránt, és továbbra is ezen a pályán szeretnék tevékenykedni. Nagyon remélem, hogy a jövőben még többet tudunk tenni ezen a téren.
* Elsősorban a Vajdasági Magyar Folklórközpontban végzett munkájával érdemelte ki ezt a díjat. A mozgalom egyik célja a szellemi és tárgyi népművészettel foglalkozók érdekvédelme. Mennyiben sikerült megvalósítani ezt a célt?
- Az érdekvédelem elég tág fogalom, de azt gondolom, hogy a tőlünk telhető legtöbbet megtettük ezen a téren. Elsősorban szakmai szempontból. A politikában, illetve a közéletben az érdekképviselet felemás, hiszen továbbra is az a nagy gondunk, hogy a magyar politika, de a szerb sem igazán támogatja ezt a tevékenységet. Ha az oktatáspolitika nem tesz valamit annak érdekében, hogy a rendes iskolai tanításban nagyobb hangsúlyt kapjon a népművészet, akkor a mai ember nem veszi komolyan. Nekünk határon túliaknak azért is fontos ezt a műfajt művelni, hogy a világ ne csak annak alapján különböztessen meg bennünket a többiektől, hogy magyarul beszélünk vagy írunk, hanem, hogy van egy külön zenei, tárgyi, kulturális anyanyelvünk, mozgáskultúránk is. Fontos eredménynek érzem azt, hogy a magyarországi szakmával létrejött egyfajta kommunikáció, ez korábban nem létezett. Ma már az összes anyaországi szervezetnek szinte naprakész betekintése van az itteni mozgalomba.
* Említette, hogy a politika nem támogatja kellőképpen ezt a műfajt. A VMF-nek ilyen körülmények között mekkora a mozgástere?
- Szerintem az a nagy baj, hogy az a párbeszéd, ami a múlt évben elindult a civil szerveződések és a politika között, valahol megrekedt, eredményeket nem hozott. Folyamatos párbeszédet szeretnénk, azt, ha a politika részéről nagyobb bizalom lenne irántunk, hogy jobb körülmények között tevékenykedhessünk. Olyan párbeszédre gondolok, ami nemcsak abban merül ki, hogy megbeszéljük a dolgokat, hanem kézzel fogható eredmények is születnek. Legnagyobb probléma a pénzelosztással van, akár hazai, akár magyarországi eszközökről legyen is szó, hiszen a legtöbb civil szervezet erre a két forrásra számít.
* Mire a legbüszkébb?
- A VMF olyan szakmai háttérintézménnyé nőtte ki magát, amely a meglevő művelődési egyesületek keretében működő ének-, tánc- és zeneegyüttesek, hímzőcsoportok munkáját ki tudja szolgálni. Olyan kiadványaink vannak a könyvtárunkban, amelyek a népművészetnek szinte mindenre kérdésére választ adhatnak, és olyan információcserét hoztunk létre az internet által, amelynek segítségével szakmai kérdésekben minden érdeklődőt kiszolgálhatunk. Most már nem bérelt műhelyekben tartjuk a képzéseket a fazekasoknak vagy a szövőknek, két éve van székháza az egyesületnek, tehát saját műhelyeinkben várjuk a tanulni vágyókat. S ezeken a képzéseken sok ember megfordul.
* Hogyan jön létre a kapcsolat a művelődési egyesületekkel?
- Többnyire ők keresnek fel bennünket, de ez inkább az észak-bácskai, észak-bánáti egyesületekre jellemző, a szórványmagyarsággal már más a helyzet. Egyes helyeken már annyira gyenge ez a műfaj, annyira kevesen művelik, hogy addig sem jutnak el, hogy Szabadkára jövet megkeressenek bennünket. Nekünk kellene kijárni hozzájuk, mindez azonban pénz kérdése. Próbálkozunk: például a Silladri névre keresztelt Vajdasági Magyar Kamara Néptáncfesztivált az al-dunai székely kollégákkal szervezzük meg, az idén Pancsován lesz. Sokkal több ilyen rendezvényre lenne szükség. Az a baj, hogy napról napra kevesebben vagyunk, nemcsak a szórványban, hanem a tömbben is. A műfaj életben maradásához elengedhetetlenül szükség lenne arra, hogy az iskolákban is oktassák a népművészetet. Erre jó példa Magyarország, ahol egyetemi szinten oktatják a népzenét.
* Mit tapasztalt az elmúlt években: növekszik-e a népművészettel foglalkozóknak a száma?
- Azt gondolom, hogy igen. A 90-es évek, a bezártság, úgy tűnik, valami jót is hozott. Újra felfedeztük a hagyományainkat. Abban az időben gombamód szaporodni kezdtek a népművészeti táborok. Remélem, a VMF is hozzájárult ehhez. Fontos az is, hogy nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változás is észlelhető.
* Pillanatnyilag mivel foglalkozik a VMF, illetve mik a tervei?
- Két éve vagyunk ebben az új otthonunkban, próbáljuk feltalálni magunkat, alkalmazkodni az előállt új helyzethez. Új emberekre és anyagiakra lenne szükség ahhoz, hogy még hatékonyabban dolgozzunk. Évről évre visszatérő projektumaink vannak, ezeket folytatni szeretnénk, illetve nálunk hiányzó kiadványokat szeretnénk megjelentetni. Olyanokat, amelyeket nemcsak a szakmabeliek, hanem a népművészet iránt érdeklődők is szívesen forgatnának.