Ülök a meleg szobában, és azon gondolkozom, mit tegyek. Amíg ezen tépelődök, kopognak az ajtón. Kíváncsian nyitom ki, és képzeljétek, kit látok! A két kis szomszédomat, Ákost és Ágotát. Mindketten téli öltözékben, télikabátban, csizmában, kucsma fejfedővel. Nosza, én is gyorsan felöltözöm, és máris irány a hófedte udvar.

— Mit játsszunk, mit játsszunk? — kérdezgettük szaporán. — Játsszunk valami különlegeset. De mit, de mit? — mondogattuk.

— Tudjátok, mit? — ajánlotta Ákos. — Először tárjuk szét a karunkat, és díszítsük fel magunkat hópelyhekkel.

Így is tettünk. Hamarosan beleptek bennünket a hópihék, melyek igen nagy csomókban hullottak. Kezdetben világosan láthattuk a pihék csillagszerű varázslatosságát, ám hamarosan egymás mellé és egymásra borulva, fehér takaróval borítottak be bennünket. 

Nevetve nézegettük egymást. Csak az arcunk maradt rózsaszín meg piros és vizes. Találjátok ki, pajtikák, vajon miért?

Azután Ágota ajánlatára kesztyűs kezünket gyengéden, majd erősebben is az érintetlen hótakaróra nyomtuk. Előbb csak kíváncsian nézegettük a lenyomatokat, azután levetett kesztyűvel is megtettük ezt. Csodálkozva néztük, figyeltük meg a különbséget. Ha kedvetek van, ti is próbáljátok ki ezt, gyerekek.

Most az én ajánlatomra kézfejlenyomattal képeket varázsoltunk a hóra. Volt ott hüvelykujjal ellátott, ujjsapkás bohóc, csak szemet kellett hozzá rajzolni, pöffeszkedő mérges pulyka, hozzá nyakat és fejet kellett adni, kesztyűs kezekből fasor és erdő is készült. A tyúkanyó, sétáló kacsa, nyuszika mellett akadt sok-sok megmagyarázhatatlan, felismerhetetlen figura is, de nem baj, ezek is érdekesek voltak a maguk módján. Közben tele voltunk lelkesedéssel, örömmel, vidámsággal.

Az egyre jobban szakadó hó nem vette el kedvünket a művészkedéstől. Találjátok ki, most mire szántuk rá magunkat, mit gondoltunk ki!

Elhatároztuk, hogy fényképezkedünk, lefotózzuk a képmásunkat. Hogy hogyan tettük? Hát egyszerűen úgy, hogy hanyatt feküdtünk a még érintetlen havon. Amikor óvatosan felálltunk, lássatok csodát: ottmaradt az életnagyságú fotónk!

Hogy ezt valóban meg is örökítsük, elővettük az okostelefont, és máris lefényképeztük. Ennek örömére hasra feküdtünk a hótakaróba. Tele lett szemünk, szánk hideg hóval, és csak prüsszögéssel, tüsszögéssel szabadultunk meg nagy sokára tőle. Ezt már nem örökítettük meg, ám annál inkább megtettük ezt a kesztyű- és tenyérlenyomatokkal. Hiszen miért ne mutatnánk meg másnak is a művészkedésünket.

Ezután hólabdákat formáltunk, azokat görgettük, mindaddig, míg jól meg nem híztak, majd egymásra rakva különböző muris alakok születtek belőlük.

Ettől felbátorodva új ötletünk támadt. Nyomozók, azaz detektívek leszünk, határoztuk el. Útra keltünk, róttuk a közeli utcákat, figyeltük, ki járt arra. A nyomok pedig vallottak. A különböző nagyságú, alakú cipő- és csizmalenyomatok gyerekekről, nénikről, bácsikról árulkodtak. Azt is megmutatták, hogy siettek-e, sétáltak-e, ugrándoztak-e, egymás mellett mentek-e, vagy egymás után.

Lovaskocsi-, autó-, szánkó-, kerékpárnyomot is felfedeztünk. És sok mást is. A lenyomatok például ugrándozó verebekre, óvatosan járkáló cicára, rohanó kutyára, billegő járású varjúra és egy sántikáló valakire is utaltak.

Mi néha meg-megálltunk, hogy megtárgyaljuk az eseményeket, izgatottan találgattunk, tárgyaltunk. Néztük a kerítéseket, a fák törzsét, ágait, látunk-e rajtuk valami gyanúsat.

Éppen elmélyülten keresgéltünk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy ijedt cica rohant el mellettünk, egy kutya pedig követte. Már majdnem elkapta, ám a cicus villámgyorsan felkapaszkodott a fára, és onnan fújt mérgesen a kutyusra, mely — mi mást tehetett volna — ugrándozva ugatott a fa alatt. A hóban sok-sok nyom jelezte a menekülés útvonalát.

Ennek örömére hólabdacsatát rendeztünk egymás között. Vigyáztunk rá, hogy a golyók puhák legyenek, hogy a találat ne fájjon. A hólabdákat távdobálási versenyre is felhasználtuk. Ákos lett a győztes, neki sikerült többször legtávolabbra dobnia, ami a hógolyó nyomáról jól látszott. Ezzel véget is ért a nagy nyomozási akciónk.

Az udvarba visszatérve előkerültek a hólapátok. A megtisztított ösvényekről, udvari utakról összegyűlt havat egy domb építésére használtuk fel. Annyi gyűlt össze, hogy a domb jó magasra növekedett. Egy kissé megveregettük a lapátokkal, majd vigyázva, óvatosan nekiláthattunk egy alagút kiépítésének. Kezdetben keskeny volt, ám szélesítéssel egyre tágabb lett, végül már kúszva-mászva át is tudtunk jutni rajta.

Büszkén dicsérgettük egymást, milyen ügyesek és sikeresek vagyunk. Erről is fotót készítettünk, hadd maradjon meg emlékbe az alkotásunk. Amíg mi büszkélkedtünk, Sajó kutyámnak rohangálásra, hancúrozásra támadt kedve. Teljes erejéből futkározni kezdett, körözött, majd felfedezte az alagutat, nekiütközött a falának, és a művünk összeomlott, maga alá teperve Sajót.

Mi egy kissé bosszúsan, de nevetve néztük mindezt végig. Sajnáltuk a történteket és azt, hogy romba dőlt a munkánk eredménye, ám azzal vigasztaltuk magunkat, hogy fényképen még idejében sikerült megörökítenünk az alkotásunkat.

Sajó ijedten bújt elő, nem tudta, mi történt vele, csak rázta, rázta magáról a ráhuppant hótömeget. Amikor végre megszabadult tőle, lekonyult füllel és lecsapott farokkal elsompolygott. Úgy éreztük, hogy megszégyenült, hogy elmúlt a határtalan jókedve.

A sűrű hóesésben hamarosan eltűntek az alkotásaink nyomai — befedte őket a hó.

Kedves gyerekek, szórakozzatok ti is hozzánk hasonlóan a téli hóesésben, hiszen a jó játékhoz néha nem kell más, csak a puha, fehér hó és képzelőerő.

Hóesés. A kishegyesi Pán Péter-óvoda hatéves növendékének, Süli Marinának a munkája (Óvónő: Talpai Zsana) és
Téli örömök. Tomek Martinnak, a szabadkai EmArt műhely növendékének a rajza (Mentor: Gurbanov Martinek Emília)