Egy történelmi áttekintésben olvastam, hogy ,,Zentánál ősidők óta megvannak az ideiglenes vagy tartós letelepedés kedvező feltételei: gazdag vad- és halállomány, kiváló termőföld és a szilaj állattartás számára szükséges dús legelők; magaslat, mely megvédi a telephelyet mind az ellenségtől, mind a Tisza évenként megújuló rohamától; folyami átkelőhely, amely többek között meghatározta a város további fejlődésének ütemét, irányát, fokát.” A Tisza-parti településen szívesen emlegetik ezt a szót: zentaiság. Különösen ezekben a napokban, a város ünnepének idején. Gyakran úgy tűnik, ezt a kifejezést a máshol élők bosszantására találták ki, hiszen a kívülállók nem értik, mit fed a fogalom. Úgy vélik, ez csak amolyan üres, tartalom nélküli frázis, esetleg a magamutogatás, a kivagyiság eszköze.
Jómagam, aki néhány éve ugyan, de remélhetőleg hosszabb időre telepedtem le ebben a környezetben, sem mindig tudok vele mit kezdeni. Most például az interneten való tallózással, különböző szövegek, kijelentések bogozásával próbáltam megfejteni a jelentését. Hogy a zentaiság a gondolkozásmódból, a cselekvéből, a viselkedésből, a jobbra és szebbre való törekvésből ered-e, illetve ezek valamelyikéhez kapcsolható? Ha valahol itt kell keresni a lényeget, akkor nézzünk egy kicsit körül.
A Népkert bejáratánál otromba szürkén, üresen áll négy hatalmas betontartály. Pontosabban csak gaz burjánzik bennük, mert a virágokat azonnal, talán már a kiültetésük utáni éjszakán ellopták. De megtizedelték a póznákon viruló muskátliskosarakat is. Hogy ez legyen a legkisebb gondunk? Meg az, hogy letördösték az alig egy évvel ezelőtt avatott Révész-szobor talapzatáról a réz számokat? És időről időre valakik megrongálják a szemeteskosarakat, padokat, esetleg a játszótereket? Valóban nem ez a legnagyobb probléma. Lehet. Felfogás kérdése. Mégis beletartozik. Mibe is? A zentaiságba? Csakúgy, mint a halpusztulás a mésztejjel szennyezett Tiszában? Vagy a vita az érdemekről, arról, hogy kinek a közbenjárására, lobbizására sikerült pénzt szerezni erre vagy arra? Mert ez nem közös érdek. Hangsúlyozni kell a kapcsolatokat, a befolyást, sőt, valamiféle jóindulatot, kegyet. Mintha nem a város érdekében történne. Mindannyiunk városa érdekében.
Zenta honlapján is van rovata a polgármesternek, ahol válaszokat ad a felvetett kérdésekre. A bejegyzések ugyan kissé régebbi keletűek, úgy tűnik, mostanában nem üzemel megfelelően ez a kommunikációs csatorna. Pedig érdekes és izgalmas elképzelés, ha mindenki arra használja, amire valóban kitalálták. Nos, többen panaszkodnak a sötétségre, vagyis a lámpatestek hiányára, egyesek sétálóövezetet, mások még több parkolóhelyet szeretnének a város legszűkebb központjában, felmerül az új utcanevek szükségessége is. Valaki szerint nem ez a haladás záloga, inkább a jelenlegi vezetőség lecserélése. Olvashatunk olyan véleményt is, hogy ami jól működik, arról felesleges beszélni, mert az természetes, inkább a hiányosságokat kell firtatni. De akkor hol marad a dicséret mint pedagógiai módszer, amely nemcsak jó érzéssel tölt el, hanem serkentőleg, ösztönzőleg is hat? Igaz, hogyan lehetne a haladásról, a látható eredményekről (kanalizáció, utcák betonozása, a közvilágítás hamarosan kezdődő rekonstrukciója) szólni, ha az illetékesek összeugranak, mert nem tudják eldönteni, kinek az érdeme. A nagy veszekedésben, szennyes-kiteregetésben, deresre húzásban pedig éppen azok szorulnak a leginkább a háttérbe, akikért mindez történik. Vagy akikért történnie kellene. A polgárok. A lakosság. A zentaiak. A zentaiság hordozói. Amit nemcsak könnyűségként, hanem nyűgként és teherként is megélhetnek.
Emlékeimben a nyár egy fehér vitorla. A távolban. Távolodóban. Az ünneppel együtt ismét ránk köszöntött az ősz is. Talán még nem tartósan. De leginkább mégis azokat sajnálom, akiknek a lelkéből már nem lehet kitörölni az örökös telet. Hogy észrevegyék a szépet is.