* Gyermekkorod óta szavalsz. Ez milyen áldozatokkal és kihívásokkal járt?  Hogyan formálta a személyiségedet?

– A vers számomra elsősorban figyelmet ad. Azt hiszem, hogy a mai világunkból talán éppen ez hiányzik leginkább. Amikor viszont valaki kíváncsi ránk, az nagyon sokat számít. A versmondásban is benne van ez a fajta koncentrált figyelem. Én nem is annyira a szavalás szót szeretem, mert számomra az egy kicsit életidegenül hangzik. Sokkal közelebb áll hozzám a versmondás, az utóbbi időben pedig talán a verszenélés. Tízéves koromban kerültem kapcsolatba az Életjel – Csáth Géza Művészetbaráti Körrel. A zeneiskola hangversenytermében édesapámmal láttam egy előadást, mely Károlyi Amy verseiből készült. Ekkor azt éreztem, hogy nekem ott a helyem a színpadon: én is szeretnék játszani velük, részese szeretnék lenni mindannak a jónak, ami ott, a deszkákon történik… Akkor még persze nem tudtam megfogalmazni, amit ma már igen: a vers játék, zene és mozgás is egyszerre. A kisgyereket elsősorban az érzelmei vezetik a világban. Ezek nagyon tiszták és őszinték, engem pedig akkor a színpad, a játék és a vers felé húztak. Meghatározó személyiség volt számomra Horváth Emma tanárnő. Rendkívül művelt, nyitott ember volt, aki szinte mindennel párhuzamot tudott vonni. Ő mutatta meg nekem, hogy a költészetet nem szabad elszigetelten szemlélni. Később középiskolai magyartanárnőm, Hózsa Éva is komplex módon hozott közel hozzánk egy-egy költőt vagy korszakot. Mondhatom tehát, hogy a versmondás formálta a személyiségemet. Megtanított figyelni, kapcsolódni, önmagamat keresni, egyúttal mások felé is nyitni. Rámutatott arra is, hogy az ember közvetítővé válik a költő és a hallgató között. Egyfajta híd lesz, melyen keresztül maga a vers, a gondolat, érzelmek és hangulatok eljutnak a másik emberhez.

Fotó: Kajetán Jácint

* Milyen hatással volt Vajdaság az irodalomhoz fűződő viszonyodra?

– Szerencsés ember vagyok, nem győzöm hangsúlyozni. Olyan családba születtem, ahol a versnek, a költészetnek, a magyar szónak és a szép beszédnek súlya volt. Kétlakiságban nőttem fel, hiszen édesanyám magyarországi, édesapám révén pedig Vajdasághoz, a hajdani Jugoszláviához kötődöm. Ezt játékosan úgy fogalmazom meg, hogy Magyarország az anyaországom, Vajdaság, a hajdani Jugoszlávia pedig az apaországom. A vers nemcsak identitást adott, hanem a világot is megnyitotta előttem. A versenyeknek köszönhetően új embereket ismertem meg, és olyan helyekre jutottam el, ahová talán másként nem kerültem volna. Az utazások kíváncsivá tettek a nagyvilágra, formálták a személyiségemet. Ezt érzem a mai napig. Igazán jól pedig akkor vagyok, amikor verset mondok.

* A kultúra a családba született, vagy ti teremtettétek meg otthon?

– Édesanyám Kazinczy-díjas gimnazista, nővéremmel pedig mindketten az anyanyelvápolás útján haladtunk. Mára talán anyaként ez az egyik legnagyobb kihívásom. Két fiam van, tizenhat és tizenkilenc évesek, és különösen érzem, hogy a kultúrát nem lehet rájuk erőltetni. Nem mondhatom azt, hogy ezt kell szeretned, ezt kell olvasnod vagy hallgatnod. Inkább olyan közeget fontos teremtenünk, amelyben természetesen van jelen a költészet, és amelyben a gyerek maga fedezheti fel, hogy neki mit ad. Én mindenképp közösségi élményként tartom fontosnak behozni a verset a fiatalok életébe. Erre jók a táborok, például a Szép Szó Tábor is, ahol én is többször jártam. A vers valójában beszélgetés is lehet két ember között, ahogyan mi ezt szeretjük nevezni: cimborálás, barátkozás. Csapatunkban, a Cimbora Együttesben is erre építünk. Interaktív verskoncerteket tartunk, bevonjuk a gyerekeket, együtt muzsikálhatnak, verset mondhatnak, énekelhetnek, táncolhatnak velünk, és észrevétlenül válnak a nézőkből szereplőkké. Így a vers nem valami távoli, idegen dolog, hanem saját élmény lesz. A versmondás önbizalmat adhat, fejleszti a kifejezőkészséget és a beszédkultúrát, egyúttal segít megtalálni a saját hangunkat. A Cimbora Együttes 2008. május 13-án alakult, Juhász Jácint születésnapján. Ma az együttes tagjai Juhász Csaba, aki gitáron kísér bennünket, férjem, Podhorányi Zsolt billentyűsként, fiam, Podhorányi Marcell pedig szintén gitározik velünk. Így a kultúra nálunk nem kötelező program, hanem az élet természetes része.

Fotó: Nagyné Kelemen Krisztina

* Mitől válik egy vers igazán megszólaltathatóvá? Mitől hiteles egy versmondó?

– A legfontosabb a belső motiváció. Ahhoz, hogy egy vers valóban megszólaljon, valamilyen személyes kapcsolatnak kell kialakulnia köztem és a szöveg között. Nem elég, hogy egy vers szép vagy híres, valahogyan nekem is benne kell lennem. Sokszor azt látom, hogy fiatalok olyan vershez nyúlnak, amelyhez még nem érkeztek meg. Lehet nagyon szép a szöveg, de ha az előadó még nem érti, nem élte meg, amiről szól, akkor idegen marad számára. A hitelesség ott kezdődik, hogy az előadó önmagát teszi a vershez, és nem valamilyen felvett manírt. A versmondás nem csak attól lesz hiteles, hogy valaki szépen hangsúlyoz vagy látványosan ad elő. Sokkal inkább attól, hogy van mögötte személyes igazság. Ugyanígy fontosnak tartom a közösségi élményt is. Verbászi Beáta, Betti, aki régi versmondótársam és barátnőm, szintén ezt képviseli. Ő ma Londonban foglalkozik gyerekekkel, valójában közösséget teremt a vers köré. A gyerekek nem pusztán megtanulnak és elmondanak egy szöveget, hanem együtt vannak, kapcsolódnak egymáshoz, és a vers ennek a kapcsolódásnak lesz az eszköze. Akkor válik egy vers igazán megszólaltathatóvá, amikor már nem idegen szövegként áll előttünk, hanem valami olyasmivé válik, amiben önmagunkat is felismerjük. A hiteles versmondó pedig nem eltakarja a verset, hanem átengedi magán, átadja a hallgatónak.

Fotó: Budai Szilvi

* Van olyan vers vagy költő, amely/aki végigkíséri az életedet? Melyik előadás nyújtotta számodra a legnagyobb művészi kihívást?

– Több költő és vers is meghatározó számomra. Terék Anna műveit főként az identitás kérdése miatt érzem magamhoz közelinek, József Attila pedig mindig visszatér hozzám. Weöres Sándor játékosságát is nagyon szeretem. Ha egyetlen nagy kihívást kellene kiemelnem, akkor Nagy László József Attila című verse jut eszembe. Nagyon szenvedélyes, erőteljes költemény, és rendkívül nehéz megtalálni benne az egyensúlyt. Talán mindig ez volt számomra a legnagyobb kihívás. Megtalálni azt a határt, hogy mi az, ami még belefér. A Fecskelány pedig színpadi szempontból volt mérföldkő. 1994-ben nagyon fiatalon játszottam Dér Zoltán monodrámáját, több mint egy órán át egyedül voltam a színpadon. Barácius Zoltán rendezte, aki sokat bátorított. Akkor tapasztaltam meg először igazán, hogy képes vagyok egyedül végigvinni egy ilyen produkciót.

* Pályád során előadóművészként, műsorvezetőként, szerkesztőként és alkotóként is kipróbáltad magad.

– Nagyon szeretem a műsorvezetést. Média szakos oklevelem van, és olyanoktól tanulhattam, mint Vitray Tamás. Szeretem a beszélgetést, az emberek megszólítását. A műsorkészítés most hiányzik az életemből, ezért szeretném valamilyen formában visszahozni. A műsorvezetés, a szerkesztés, az előadó-művészet, a versmondás és az alkotás mind összekapcsolódik. Talán ezért érzem magam igazán önazonosnak az interaktív koncerteken, ahol mindez egyszerre van jelen: a zene, a játék, a vers és a közösség. Imádom azt a pillanatot, amikor egy felnőttben vagy tinédzserben egyszer csak életre kel a benne lakó kisgyermek. Mindannyiunkban ott van a gyermekkori önmagunk, aki tud örülni, játszani, táncolni. Ha egy előadással ezt sikerül előhívni, az számomra nagyon nagy elégtétel.

Fotó: Podhorányi Zsolt

* Tíz év telt el a vajdasági turnéd óta. Tervezed, hogy a közeljövőben ismét fellépsz itt?

– Tíz év telt el azóta, hogy a Legyél a Cimborám című kiadványunkhoz kapcsolódóan végigturnéztuk Vajdaságot. Azóta természetesen voltak fellépéseink, de ilyen nagyszabású turné nem. Éppen ezért nagyon vágyom arra, hogy újra eljussunk a vajdasági közönséghez. Most egy Sebő Ferenc emlékére készülő műsoron dolgozunk, melyben az általa megzenésített versek kapnak helyet, és több helyszínen adjuk elő Magyarországon szeptember 25-étől kezdve. Ennek megvalósításához hálával tartozunk É. Szabó Mártának, a Cimbora című műsor főszerkesztőjének, aki a kezdetektől biztatott bennünket. Nagy álmom egy újabb kiadvány is, hiszen az elmúlt tíz évben nagyon sok új (vers)dal született, tehát bőven lenne miből új anyagot létrehozni. Arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy tíz év alatt mennyit változott a vajdasági közönség, különösen a gyerekek. Szeretném újra megtapasztalni azt a közösségi élményt, amelyet a korábbi turné adott. Vajdaság pedig valahogy mindig hazavár.

Fotó: Szabóné Zsedrovits Enikő