Mottó: „Az a szép a sivatagban, hogy valahol egy kutat rejt magában!”
A fotóra kattintva megtekintheted a teljes képgalériát
2009. március 21-én próbáltuk megközelíteni a temesi világítótornyokat. Árkon-bokron át, illetve különféle, az emberi jelenlétből származó akadályok leküzdésével igyekeztünk elérni kitűzött úti célunkat. Akkor sajnos mégsem sikerült! Tisztán emlékszem, mintha csak tegnap történt volna, szinte méterekre az építménytől, kötésig merültem el a malteros iszapban. Velem túrázó diákjaim megrökönyödéssel elegy derűjére. Pontosabban előbb megrökönyödtek — míg élő láncot alkotva ki nem csupáltak a dagonyából, majd a mentési akciójuk sikerétől felvillanyozódva kacagták, milyen elegánsan fehérlik gúnyám a lassan, de biztosan reászáradó mész- és cementtejes anyag nyomán.
Hét és fél esztendővel később, 2016. november 20-án a fentebb leírt történet, pontosabban annak merülős-süllyedős része szerencsére már nem ismétlődött meg! Csupán új erőre kapott a korábban is megfogalmazódott bizonyosság: a tanteremből ki nem mozdulva, nemhogy környezetvédelmet nem lehet hatékonyan tanulni, de egy(etlen), a kötelező viselkedési normatívákkal homlokegyenest menetelő, szanaszét szórt, plusz a nagyon is életszagú, úgyszólván személyre szabott gondjaival küszködő végzős osztályközösséget sem lehet igazi és működőképes csapattá kovácsolni! A túrázás tehát nem csak tananyagpótló volt.
Nyolcadikosaimmal ezúttal Pancsovát látogattuk meg. Magánszorgalomból, kíváncsiságból és virtuskodásból építkező lendülettel jártuk be a város és a Temes folyó alsó szakaszának érintőpontjait, kiegészítve mindezt egy pihenővel is a Duna-torkolatnál épített világítótornyok kövein. Helyet kapott továbbá az expedícióban a monarchia kori hangulatot idéző, külcsínileg végre teljességében felfrissülni tetsző Alsóváros bejárása is. No meg persze a játék és a nevetés! Fényképeink erről is igyekeztek beszámolni.