Tájkép emberekkel

Tájkép emberekkel

Borospince, festmények, harmónia, finom ebéd. Magyarkanizsán vagyok, Sagmeisteréknél. Laura és Ernő birodalmában.

Finom ebéddel és Elvis Presley-vel várnak. Egyszerre beszélgetek a két emberrel. Figyelmesen hallgatják egymást, csak néha vágnak a másik szavába. Laura a festő (s oly sok minden más), Ernő a borász (s oly sok minden más). Ketten egy díványon. Szabad beszélgetést kezdünk, szabad gondolatáramlással. Lehet, hogy csapongtunk, ám jólesett.

Magyarkanizsa. Nikola Tesla utca. Egy udvar, a mélyében egy kedves, nagy terű, vígan lélegző házzal. Mellette egy kis borospince. Itt lakik Sagmeister Ernő és Laura. Éppen épülőfélben van egy kemence az udvarukban, a virágoskert mellett lesz a helye. Laura főzőcskézik, Ernő is befut. Leülnek egymás mellé. Mosolyognak. Nem tudjuk ugyan, miről fogunk beszélgetni, de máris beszélgetünk.

 


* Mióta üldögéltek így együtt? Hol ismerkedtetek meg?

L.: — Budakeszin. Háború volt, s Ernő kint élt.

E.: — Ott laktam egy kommunában. Főleg vajdaságiakkal. Szegedi Szabó Béla, Szemerédy Virág meg sokan mások. És jöttek a többiek, Karácsonyi Attila, Francia Gyula, Döbrei Dénesék, majd mentünk szilveszterezni.

L.: — Ahova négy személyt vártak, viszont negyvenen érkeztünk meg.

E.: — Hát itt találkoztunk.

L.: — Ernő akkor még festett, és nekem is akkor volt az első kiállításom. Odajött, és megkérdezte: te is festő vagy?

* Festő voltál? És miért hagytad abba?

E.: — Őrülten zavart, hogy nehezen tudok ellenállni a nárcizmusnak. A másik, ami idegesített, hogy megutáltam a festékeimet, és már nem volt kedvem alkotni. Nem szerettem a munkafolyamatot, nem volt ínyemre a maszatolgatás. Pedig eleinte éppen ezt szerettem az egészben.

L.: — Utána egy évig nem találkoztunk, és nem is kerestük egymást, aztán elkezdtem Kanizsára járni Ernő húgához nyaralni, barátkozni, és egyszer csak összemelegedtünk. Itt volt ez a fickó, s számomra nagyon érdekesnek hatott, hogy valaki ilyen sokrétű. Képben van az irodalomban, a művészetekben, az asztrológiában. Ez ritka a férfiaknál, és tetszett benne. Mindent megmondott nekünk a bolygókról, ami akkor fontos volt, hiszen mi is ezzel foglalkoztunk a barátnőimmel, csak nem merültünk bele ennyire.


A szerző felvételei

* Asztrológia?

E.: — Volt egy nagyon érdekes tanító nénim, aki vonzódott a nem anyagi világhoz, tőle kaptuk ezt az impulzust. És nemcsak én, hanem az egész osztály. Tizennégy-tizenöt éves koromban már elkezdtem asztrológiával foglalkozó folyóiratokat járatni. Matematikusi agyam volt, és vonzott ez a világ. A csillagászat a nagy matematika. Vonzottak az érzelmi és az emberi minőségek, ezt mindmáig hiányolom az iskolákból. Ma a fiatalok szinte félnek az emberektől. Félnek önmaguk lenni érzelmileg, és szerintem gyengén képzettek. Nem tudnak reagálni bizonyos helyzetekben, mert a megfelelési vágy dominálja az életüket.

L.: — Igen. Én például Belgiumban is jártam már, ahol szépek a városok, virágzik a kultúra, viszont itt, Szerbiában sokkal több rétegű az egész. Egy külföldi fiatal vendégünk arról beszélt nekünk, hogy mit lát érdekesnek itt, mik a szerinte fontos értékek, és pontosan azokat sorolta fel, amelyektől menekülnek el az országból az emberek. Érdekes, hogy mindig kívülről kell valakinek megmutatnia, mi a jó.

* Ti egyébként sokat utaztok?

E.: — Az utóbbi időben nem annyira szeretek autót vezetni, viszont imádunk együtt utazni. Jó elmenni valahova, ahol az embert új érzések, benyomások, hatások, élmények érik, melyeket fontos átélni, mert tudsz utána belőlük építkezni. Jó ezeket hazahozni, s új emberekkel megismerkedni.

L.: — Azt egyébként itt is lehet. Olyan jó, hogy amikor azt hiszed, mindenkit ismersz, találkozol valakivel a korosztályodból, aki izgalmas. S ilyen mindig van.

* Küzdő típusnak tartjátok magatokat?

E.: — Régen kiküzdöttük már a magunkét.

L.: — Én otthagytam az akadémiát, mert azt éreztem, hogy az a halál, amelyet én nem akarok.

E.: — S én is otthagytam a Magyar Tanszéket.

L.: — Én viszont két év után visszamentem. Titokban újból felvételiztem, hogy anyámék ne tudják meg. Amikor szüneteltem, egy könyvesboltban dolgoztam, mert meg kellett keresnem a pénzt az élethez. Lázadtam, ám egy idő után nem volt kedvem hozzá. És nem a papír miatt fejeztem be, hanem mert nem találtam olyan embereket, akiktől úgy tanulhatnék, mint azoktól, akiktől ott tanulhattam. Azaz nem is az egyetemen, hanem azon kívül, viszont ez volt a könnyebb út. Egyrészt ez egy kompromisszum, másrészt két év után már tudtam, hogy mit fogok elvenni s mit otthagyni magamból.

E.: — Azt érezted, hogy a társadalom peremére kerülsz, nem? Márpedig az nem egy jó érzés.

L.: — Igen, s akkoriban nem a legkönnyebb időket éltük. Akkor kezdődött a háború, nulla pénzért kellett dolgozni. Még csak meg sem tudtam élni abból, amit kerestem, mert akkor volt a legnagyobb az infláció.

* Kiállításaid voltak ekkor?

L.: — Az első önálló kiállításomra az akadémia előtt került sor. Azaz ebben a szünetben. Ekkoriban már kerestem önmagam, viszont még kellett hozzá tanulnom. S egy festőnek jó hely az akadémia. Van műtermed, festéked, állványod, időd.

* És most már egy saját műtermed is van, melyben már különféle rendezvények is helyet kaptak.

L.: — Igen. De ezt mindig mások kérték. Talán azért, mert jó a hangulata, jó a tér. Ideszóltak, megkérdezték, lehet-e, mi pedig nyitottak voltunk.

E.: — Nem úgy kezeljük ezt a teret, hogy a miénk, hanem közösségiként tekintünk rá. Régebben itt minden csütörtökön összejártak a csajok, piac után.

L.: — Ez így igaz. Megbeszéltük, mi történt a héten, a nappalink egy fontos információs központtá vált.

E.: — Jó érzés, amikor bejönnek ide a fiatalok vagy az idősebbek. Jó ez a mozgás, ez a kommunikáció.

L.: — A borászat is ilyen.

* Amikor a borászat beindult, azt mindketten jó ötletnek találtátok?

L.: — Igen. Nagy József mondta Ernőnek, hogy készítsen bort. Ekkor ő azt mondta, hogy alszik rá egyet.

E.: — És aludtam is, majd reggel a válasszal ébredtem. Azt mondtam, hogy rendben, csináljuk, de csak akkor, ha valami stabilitás is jár vele. Egy erőteljes pozitív érzület hatotta át az egész projektumot Józsi részéről, amin nem tudtam nem meghatódni. Növekedni jelenleg nem igazán szeretnék. A föld egy részét talán mandulával fogom beültetni. Az idén ötvenéves leszek, és nem igazán jó annyit dolgozni. Fölösleges. (E mondat után Laurával a lábunkat csapkodva nevettünk!) Normális életet akarok élni, nem meggazdagodni. Egyébként is a közösségi öröm sokkal fontosabb számomra, mint a sajátom. Nem is értem, az emberek miért nem veszik észre, hogy az egyéni elégedettség mennyivel gyengébb érzet, mint ez a másik. Próbálják csak ki a közösségi örömöket, mert ha egyszer rászokik az ember, nagyon szépen kezdi lehántani magáról az egóját. Azt az egóját, amelyet egyébként fel kell építeni, hiszen fontos, hogy egy egészséges mértékben létezzen. Akinek nincs, azzal nem is vagyok hajlandó még beszélgetni sem. Egy közösség akkor létezik, ha olyan az emberek alkotják, akik már „felépültek”.

* Magyarkanizsán én egy elég erős közösségi szellemet érzek.

L.: — Úgy látszik, Kanizsa jó hely az ego épülésének. Más, mint például Szabadka. S mondom ezt szabadkai létemre.

E.: — Férfiasabb, mint Szabadka, melynek van egy nagy gondja: energetikailag tönkretette a várost, hogy a folyócskáit betemették. A fő ütőér helyére ugyanis szennyvízelvezető csatorna került. Szabadkán néha egyfajta energiátlanságot érzek, mely bénítóan hat rám.

* A folyó hiányát én is érzem. Most viszont ugorjunk át a földrajzról a biológiára. Laura, imádtam a baglyos sorozatodat s a térképeket is. Készülsz most valami újjal?

L.: — Igen, folyamatban van valami, kísérletezem. Leegyszerűsítem a formákat, az absztrakció felé haladok, ám nem szakadok el teljesen a figuralitástól, csak most ebben a fázisban látom magam. Viszont még nem tudok erről konkrétan beszélni, mert ez egy folyamat. Tartottam most egy átfogó kiállítást Pesten, átláttam az elmúlt tíz évemet, s volt ott néhány munkám, mely egy kicsit újabb, másabb. Amikor pedig az egészben látod ezt a mást, akkor örülsz, hogy valami elindult. Nem szeretek megragadni. Végül is ez sokkal erősebb annál, mint hogy mit szeretek, és mit nem. Úgyis az lesz a képen, ami lenni akar.

A beszélgetés megszakíthatatlannak tűnt. Azaz megszakíthattam volna korábban is, illetve néhány perccel később is, mi azonban itt tettünk pontot a végére. Indulnunk kellett, s éppen a folyóhoz. Hajóra szálltunk, s a Tiszán együtt ünnepeltük a finom borokat meg a tiszavirágokat, örültünk annak, hogy milyen szép ez a folyó (szőke is, barna is), beszélgettünk még egy kört ezekről az izgalmas állatokról, Vajdaságról és művészetről, majd este arra jöttem rá, hogy interjút készíteni nem fél óra alatt érdemes, hanem egy délutánt vagy akár egy egész napot is rá kell szánni, hiszen sokkal többet kapunk tőle, mint csak válaszokat.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink