Úgy tűnik, nálunk soha nem kezdődhet nyugodtan, izgalommentesen az új tanév. A nyár folyamán még olyan hírek érkeztek, hogy szeptember elsejétől munkabeszüntetésre kell számítani az iskolákban, aztán következett - szinte az utolsó pillanatban - az alsós magyar osztályok összevonásának a szorgalmazása Közép-Bánátban. Ilyen előzmények után jóleső érzés volt olvasni, hogy az érintett iskolák többségében mégiscsak önálló magyar tagozatokkal kezdődött a tanév, de valahogy nem nyugodtunk meg. Pár nap múlva, egészen pontosan az első hét végén kiderült, erre - mármint a megnyugvásra - nem is volt ok, hiszen Nagybecskereken, Szentmihályon, Lukácsfalván, Muzslyán és Magyarittabén továbbra is bizonytalan a magyar osztályok státusza, a pedagógusok tanácstalanok, a szülők pedig elkeseredettségükben aláírásgyűjtésbe kezdtek. És azzal fenyegetőznek, hogy a tagozatok összevonása esetén másik oktatási intézménybe íratják a gyereküket. Persze, csak ha van erre lehetőségük, mert a magyarittabéi szülők petíciója szerint az ilyen és hasonló döntések hamarosan oda vezetnek, hogy kénytelenek lesznek a gyerekeiket szerb tagozatra járatni, mivel nincs módjukban olyan iskolába íratni, ahol magyar nyelven is folyik a tanítás. Ilyen hangulatban telt a hétvége, és vártuk az új hét kezdetét. Valamint a tartományi oktatási titkár nyilatkozatát, amit a lapzártánk miatt ezúttal mégsem sikerül ismertetni. Közben arról már nem is beszélünk, hogy például Nezsényben és Udvarnokon, ahol eddig is összevont tagozatok léteztek, az idén nem nyílt magyar első osztály. Mert a szülők úgy gondolták, azt a kevés gyermeket is inkább a szerb társaik közé ültetik be. Amihez természetesen joguk van, csak éppen... A mondatot mindenki egészítse ki a maga tetszése szerint.
Hogy a kisebbségben élő magyarok anyanyelvű oktatásával más régiókban is baj van, arra kollégáink utaltak felszólalásaikban azon a tanácskozáson, amelyet Szegeden tartott meg a hétvégén a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója. Kárpátalján azzal még nincs gond, hogy a szülők a magyar vagy az ukrán tannyelvű általános iskolát választják-e a csemetéiknek, de hamarosan lehet, mert az állam a felsőfokú oktatási intézményekbe való iratkozáshoz olyan feltételeket szab, amelyeket nehezen tudnak teljesíteni azok a fiatalok, akik az anyanyelvükön végezték el a tanulmányaikat. A Muravidéken élő magyarok többségét pedig - legalábbis az elhangzottak alapján - egyáltalán nem érdekli, hogy a Szlovéniában gyakorlattá vált kétnyelvű oktatási rendszer teljes egészében a beolvadást szolgálja. Ott már sokkal fontosabb a magas életszínvonal, mint a nemzethez való tartozás.
Ugyanezen az összejövetelen hangzott el az is, hogy - Reményik Sándor után szabadon - a templom és az iskola mellett az anyanyelvű tájékoztatást sem szabadna veszni hagyni, hiszen a média sorsa is az első osztályban dől el, amikor az új nemzedék magyarul kezdi elsajátítani az olvasást és a betűvetést. Az oktatásról, a magyar tagozatok összevonásáról kezdtem írni, és egyáltalán nem tartom csapongásnak, ha most azzal fejezem be: egyesek előtt még mindig kétséges, hogy a kisebbségben élő magyarságnak a saját kezébe kell-e vennie a sajtója, a művelődése, az oktatása, a nyelvhasználata feletti uralmat. Azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a hibát tulajdonképpen a kérdésfeltevés rejti. Mert a dilemma nem az igen vagy a nem körül jelentkezik, hanem ott, hogy az elmúlt időszakban a kisebbségek, közöttük mi, magyarok is, ki tudtunk-e ''termelni” olyan politikusokat, szakembereket, akik nem az önös álláspontjaikat részesítik előnyben, hanem minden esetben a közösséget képviselik.
Akik például a nezsényi vagy az udvarnoki esetet nem intézik el egy kézlegyintéssel és azzal a mondattal, hogy a szülőket, sajnos, nem sikerült meggyőzni. Most utaljak arra a tréfás bölcsességre, hogy a rosszul menő nyilvánosházban sem az ágyakat cserélik ki? Tekintettel a téma komolyságára, nem teszem.