Szuperhősök Belgiumból

Szuperhősök Belgiumból

Szuperhős-akadémia, ahová gyerekek járnak kiképzésre. Hogy a Next Day, azaz a következő nap egy kicsit jobban süljön el, ne legyenek szörnyek és mumusok. Mert ki más tudna változtatni a jövőn, mint a most még éppen csak az óvodából kikerült apróságok? Egy előadás sok gyerekkel, nagy kérdésekkel.

A budapesti Trafó Kortárs Művészetek Házában látott Next Day című előadásban 8—12 éves kölykök játszanak. És itt a játszanak szót érthetjük színházi és egészen gyermeki értelemben is, hiszen épp ezzel a kettősséggel játszanak végig, és ezt a kérdést vetik fel már a legelején. Bombázósat játszunk, zenekarosat játszunk, szuperhősöset játszunk, s olykor, pihenésképp, mivel enni azért kell, palacsintát sütünk. De nem éppen ezt teszik a felnőttek is, egy „picivel” talán súlyosabb következményekkel? Háborúsat, bombázósat és szuperhősöset játszanak. Vannak, akik zenélnek, és itt-ott becsúszik egy lekváros palacsinta is.

A Campo társulat csapata Belgiumból érkezett, s az jutott eszembe, mennyire jó lehet gyerekként belecsöppenni egy ilyen produkcióba, és hogy mennyire nem könnyű feladat ráncba szedni a hiperaktív csipet csapatot. Az viszont biztos, hogy ezek a gyerkőcök már más szemmel fogják nézni a világot felnőttkorukban, a látásmódjuk és gondolkodásuk a helyes irányba terelődik egy ilyen produkció bemutatása után, hiszen látszik, hogy a felmerülő témákról beszélgettek a próbák folyamán. Nem komolyan, felnőttesen, hanem ahogyan az ilyen idős gyermekekkel szabad, lehet és kell.

Az előadás kezdetekor sorra bemutatkoznak, mint egy interjú elején. Mindenki elmondja, hány éves, hogy hívják, milyen hangszeren játszik (mindegyikük zenél ugyanis legalább egy hangszeren, és nem is rosszul), és hogy melyik az előadásban a kedvenc jelenete. Van, akinek a palacsintasütés, másnak az, amikor megdobálják a közönséget. Ezt egyébként nem kis derültség kíséri a nézők részéről, hiszen még nem tudjuk, mi vár ránk. Később azonban kiderül, hogy minket képeznek ki egy lehetséges bombatámadásra, és szivacskockákkal dobálóznak. Megkapjuk a pofánkba rendesen. Játék? Lehet. De az is lehet, hogy nem.

Az előadást Philippe Quesne rendezte, akiről az a hír járja, hogy szereti mikroszkóppal nézegetni az embereket. Arra kíváncsi, hogyan mozognak, fejlődnek, reagálnak dolgokra. Ő ezt rovartannak hívja.

Az előadás díszlete egy paneldzsungelt ábrázoló háttér, egy óriási fénylő gömb (talán a Hold vagy egy bolygó, esetleg csak egy utcai lámpa), előtte a szivacsból felépített panelblokkok, melyek padokká, fallá, bombákká alakulnak át. A szereplők feje felett pedig a felirat: next day, mely vészjóslóan libeg. Mi is lesz holnap? Mi is vár rank/rájuk a következő napon? Szuperhősképzőben vagyunk. Napi beosztással, különféle tanórákkal, hiszen nem könnyű a szuperhős élete, meg kell mentenie a világot. Az előadás vége felé a kedvenc, szőke rosszcsont szereplő monológját hallgatjuk, melyet néha még a fordító sem ért (be is mondja, szerinte direkt csinálja, csintalanságban nincs hiány, ez a szemén látszik). Jelenetünk főhőse különféle nem létező állatokról beszél, meselényekről, akiket nagyon jó lenne megalkotni.

Az ifjú szuperhőstanoncok olyan felszabadultsággal és természetesen mozognak a színpadon, mintha mi nem is ülnénk ott a sötétben, mintha éppen csak benéztünk volna a gyerekszobájukba, ahol összejöttek játszani egy jót, és mi magunk is csatlakozhatnánk, amikor csak akarunk. Hiszen ez mind csak játék, nem?


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (3.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.17.
  • LXXIII. évfolyam 46. szám
Jó, hogy írtok... (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink