home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Szilárd elhatározás
Perisity Irma
2014.10.01.
LXIX. évf. 40. szám
Szilárd elhatározás

Azt mondja, nem hisz a „sors így akarta” típusú „bölcsességekben”. Szerinte az élet alakulása elsősorban — ha nem is kizárólag — az egyén kezében van. Minden attól függ, hogy az ember képes-e meghozni olyan elhatározásokat, nehéz döntéseket, amelyek gyökeresen megváltoztatják életét.

— Nem vagyok még hatvanéves sem, ezért úgy érzem, van még mit várnom az élettől — mondja Ádám nagyon határozottan, összekulcsolt kezét pedig a feje fölé emeli, mintha előre köszönetet mondana azért, ami rá vár. — Időnként elolvasom a rovatát, és azonnal le kell szögeznem, hogy én nem kezdhetem a történetemet azzal, hogy milyen családból származom — ahogyan azt a beszélgetőtársai általában teszik, fogalmam sincs róla ugyanis, hogy kik voltak — vagy kik — a szüleim. Amióta az eszemet tudom, mindig idegenek „gondoskodtak” rólam. Esetemben a gondoskodást úgy kell érteni, hogy el kellett fogadnom annak a közegnek a szabályait, amelyhez az adott pillanatban sodródtam. Volt, hogy elraboltak, volt, hogy elszöktem, és volt olyan is, hogy eladtak. Egészen addig, amíg nem jelentkeztem katonának.

Ez is egy külön történet, gyerekkoromban ugyanis semmilyen személyazonosságot igazoló dokumentumom nem volt. Úgy tízéves lehettem, amikor az a csoport, amelyhez tartoztam, elhatározta, hogy Olaszországba megy. A házaspárnak — ha ugyan házasok voltak — volt két saját gyereke, és rajtuk kívül még ötünket szedtek össze az utcáról. A mi dolgunk az volt, hogy kolduljunk, esetleg kisebb lopásokból töltsük fel a család éléskamráját. Sokszor elkaptak, és a rendőrségen is ismertek bennünket. Mi voltunk a város söpredéke, de ezt akkor nem értünk fel ésszel.

Egy idős házaspár kizsebelésekor rendőrkézre kerültünk — talán tizennégy éves lehettem —, és büntetésül három évet nevelőintézetben kellett töltenünk. Ez mentett meg bennünket attól, hogy a házaspárral Olaszországba menjünk, ahol állítólag a gyerekkoldusok szép napi keresetről tudtak gondoskodni a „futtatóik” számára. A nevelőintézetben tanultam meg írni, olvasni, és befejeztem a négy elemit. Amikor azonban kiszabadultam, nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem voltam még nagykorú, ezért senki sem akart munkát adni. Végül egy idős pék fogadott be. Kenyeret ugyan nem dagasztottam, de fűtöttem a kemencéket, takarítottam, és olykor vittem a péksüteményt az eladóhoz. Akkor sajátítottam el az emberi kapcsolatok alapszabályait, a normális viselkedésmódot, egyszóval mindazt, amit a családban nevelkedő gyerek már az iskolába induláskor tud.

Amikor betöltöttem a tizenkilencedik évemet, elhatároztam, hogy jelentkezem katonának. Akkor már személyes irataim is a voltak a nevelőintézetnek hála. Ezekben a dokumentumokban szerepelt először a nevem és a vezetéknevem — nem voltam már Patya, ahogyan addig hívtak. Igaz, az is benne állt, hogy a szüleim ismeretlenek, és természetesen születési dátum — nem pontos ugyan, de — szintén szerepelt benne. Elég sok utánajárást igényelt, hogy bevonulhassak, mert a magamfajta még a hadseregnek sem igazán kellett. De berukkoltam, és majdnem két teljes évet szolgáltam le a hadseregben. Befejeztem a nyolc osztályt, és egy gyorstalpaló tanfolyamon a vasasszakmát is kitanultam, valamint a szerb nyelvet is elsajátítottam. Mielőtt leszereltem, a felettesem hívatott. Ez volt életem első olyan beszélgetése, amelynek én voltam a főszereplője, és a témája az volt, hogy mi lesz velem, ha leszerelek. Ezután hoztam meg a döntést, hogy a kaszárnya kapuján kilépve más ember leszek. Valaki, akinek neve, szakmája van, akinek családja lesz, és olyan élete, amelyre büszke lehet.

A hadseregben kapott ajánlólevélnek köszönhetően állást szereztem, majd albérletet kerestem. És huszonöt évesen megnősültem. A feleségem pontosan tudta, ki és mi vagyok, úgy kezdtem vele a kapcsolatot, hogy mindent őszintén elmondtam neki. Hárman voltak testvérek — három lány —, közülük a feleségem a legfiatalabb. A testvérei tekintélyes családba kerültek, ennek ellenére a feleségem nem szégyellt. Igaz, a szülei sokáig nem tudtak elfogadni. Ha náluk voltunk vendégségben, mindig úgy éreztem, azt figyelik, nem lopok-e el valamit...

Már majdnem harminc éve élünk együtt, két fiunk van, az idősebb nős, van egy négyéves kislánya. A gyerekeim nem tudják, milyen gyermekkorom volt, a feleségem azt mondja, az nem is fontos. Szerinte jó apa és férj vagyok, csak ez számít. Ha megbolygatnánk a múltat, az nem lenne sem hasznára, sem kárára senkinek — hagyni kell, hogy feledésbe merüljön. Igyekszem is, hogy így legyen, habár az is igaz, hogy sokszor, főleg álmomban, gyermekkorom rémképei kísértenek. De mindig sikerül őket elfojtanom. És tudja miért? Azért, mert szilárdan elhatároztam: én rendes ember leszek, akire a gyerekei majd felnéznek.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..