— Sosem gondoltam, hogy egyszer majd szükségem lesz arra, hogy a nyilvánosság előtt kibeszéljem mindazt, ami a szívemet nyomja — mondja a huszonéves, komoly lány, miközben tanácstalanul felhúzza a vállát. — Ha nekem valaki elmesélt volna egy hasonló történetet, azt mondtam volna, hogy hazudik. Mert ennyire abszurd dolgok már nem léteznek emberek között. De mivel jómagam is részese vagyok egy ilyen történetnek, megpróbáltam józan, észszerű magyarázatot találni, ám rájöttem, az nem létezik. Az események a családok múltjában gyökereznek, de most is éreztetik hatásukat.

Újvidék környékéről származom, az egyik közeli faluból. Már nagyobbacska voltam, amikor elmondták, hogy apám Kanizsa környékéről került a székvárosba, ott ismerkedett meg anyámmal, és az esküvő után költöztek a faluba, ahol anyám családja élt. Én ott születtem, de az általános iskola után Újvidékre jártam középiskolába, később már szórakozni is, hiszen a húsz kilométer távolság ma már nem akadály. Elég gyakran meglátogattuk a Tisza menti rokonságot, a nyári hónapokban sokat voltam ott. Apám szülei meghaltak, így csak a rokonokhoz mehettünk, és mindig csak néhány napot töltöttünk náluk. Sok furcsa történetet hallottam gyerekkoromban az apám családjáról, főleg a nagyapáról, aki állítólag nagyon jólelkű ember volt, de sokszor — rendszerint lényegtelen dolgok miatt — indulatossá vált. Legénykorában volt egy barátja, aki sokkal szegényebb családból származott, mint ő, de nagyon jól megértették egymást.

Egyszerre vonultak be katonának, és amikor leszereltek, elhatározták, mielőtt megnősülnek, akkora tőkére tesznek szert, hogy a jövendőbeli családjuknak semmiben se kelljen hiányt szenvednie. Nagyapáéknak volt gyümölcsösük, a barátjával közösen vettek egy kombit, és tavasztól újév utánig hordták a gyümölcsöt a tengerparti piacokra. Eleinte mindketten mentek, később a nagyapa volt a beszerző, a csomagoló, az üzlettársa pedig vitte és árulta a portékát, a keresetet pedig elosztották. Valóban sikerült valamennyit megtakarítaniuk — de én hiszem, hogy az összeg nem csak a gyümölcs értékesítéséből származott. Ezt csak ők tudták. Jó néhány év múlva, amikor már mindketten megnősültek, de még mindig együtt kereskedtek, a nagyapa számítása szerint a barátja már nem számolt el becsületesen a keresettel minden piac után. Előbb csak szóváltásba keveredtek, majd az egész tettlegességig fajult. És a sokéves barátság, a közös munka után végül a bíróságon kötöttek ki. A nagyapa kártérítést követelt, melyet a régi barát nem akart megadni, mert szerinte sosem verte át őt. Az első jogerős ítéletig több mint öt évet kellett várni. Minden alkalommal, amikor az ügy már közel járt a megoldáshoz, valamelyikőjük egy új tanúval állt elő, vagy egy másik felbecslést kért. Akkor már a két család tagjai nem beszéltek egymással, pedig hiszem, hogy voltak olyanok is, akik a harag okát sem ismerték.

Azt is csak elbeszélésből tudom, hogy a többéves pereskedésre mindkettejüknek ráment az időközben megkeresett földje, gyümölcsöse stb. Apám a nagyapa halála után jött el a faluból, azzal, hogy a pert neki kell folytatnia. Meghalt a másik peres fél is, a fia szintén megörökölte az ügyet. És elmúlt újabb hét év, eközben pedig két bírósági ítélet született, de valaki mindig fellebbezett. Azt hiszem, apámék már azt sem tudták, miért pereskednek, de az ügy nem volt befejezve, a jogászok tették a dolgukat. Az én szememben ez mindig őrületes butaság volt. Eljártam a kanizsai rokonokhoz, érettségire készültem, amikor közelebb kerültem a „bűnös” család korombeli fiához. Azelőtt is ismertem, de azon a nyáron jöttünk rá, hogy mi jól kijövünk egymással, eszünkbe sem jutott, hogy ellenségek vagyunk.

A botrány akkor tört ki, amikor tavaly tavasszal újabb tárgyalás volt az ügyben. És a fiú is eljött az apjáékkal. Megbeszéltük a találkát, és amíg ők a bíróságon voltak, mi nálunk megebédeltünk. Apám hazaért, és nem ismertem rá, úgy belevörösödött az üvöltözésbe. Mintha a megboldogult nagyapa jelent volna meg a szobában. Eleinte csak hallgattam, de nem bírtam sokáig, és őszintén megmondtam, engem nem érdekel a tizenöt évvel ezelőtti esemény, a vitát előidéző ok. Én csak boldog akarok lenni, nem pedig győztes, és egyébként is: mi közöm mindehhez? Mi szeretjük egymást, az egyetem befejezése után összeházasodunk — még akkor is, ha a per apáink élete végéig tart. Azt is mondtam, hogy ha a tizenöt évnyi bírósági költségnek csak a felét félretette volna, többet már sosem kellene dolgoznom. De ez az ő dolga. A peres felek tudomására hoztuk, hogy mi nem kívánjuk megörökölni az átkozott pert. Mi csak boldogok akarunk lenni — egymással. Talán a mi erkölcsünkkel nincs valami rendben?

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)