Eperjes Károly színművész lapunknak adott interjújában elmeséli a pályakezdését. Megfogalmazza kritikáját a határon túli magyar színjátszásról, s megvallja azt is, hogy a film és a színház olyan számára, mint apának a gyermeke. Széchenyi és Morus Tamás szerepének megformálása jelentette számára a legnagyobb kihívást, s hittel vallja, hogy a jó színész a Biblia és Arisztotelész bölcseletét követi. Eperjes elutasítja a varázsló szerepét, s véleménye szerint a közéletben kötelező a részvétel, mert minden cselekedetünknek társadalmi/politikai következménye van.
* Legendák keringenek az Ön színészi karrierjének a kezdetéről. Hogyan is volt ez?
- Nem tudtam, hogy mi legyek. Leginkább olimpiai bajnok szerettem volna lenni. Fehérváron futballoztam, s egy este, amikor a város utcáit róttam, láttam egy hirdetést, amelyben egy amatőr társulat toborzott tagokat. Betévedtem hozzájuk, s ott is maradtam. Ez egy tanfolyam volt, és azt el is végeztem. Ez azt jelentette, hogy előbb volt amatőr rendezői papírom, mint színészi. Gyermekkoromban sokszor mondták, hogy színész leszek. De nem hittem el. A szüleim pedagógusok voltak. Pap nagybátyáim közül az egyiket a börtönben verték a kommunista terror alatt, a másikat egészen Münchenig zavarták el. A keresztény-polgári háttér tehát nem volt valami jó ajánló azokban az években a színművészetire. Ezért ezt a gondolatot mindig elhessegettem magamtól. Aztán találkoztam Montág Imrével, aki arra biztatott, hogy próbálkozzam a színészettel. Bár ő egy hiteles ember volt, neki is csak másodszorra hittem. A mai napig bennem vannak a mondatai: ,,Szamóca, jó képességeid vannak, jelentkezz a főiskolára!” Erre én meg beadtam a jelentkezési kérvényt gyógypedagógiára... Aztán legközelebb, amikor találkoztunk, kérdőre vont, hogy hol vagyok. Nem lát. Mondtam neki, hogy jelentkeztem a gyógypedagógiára... Erre ő: ,,De hiszen én nem oda küldtelek!” Ekkor valami átfutott az agyamon: tényleg: a színművészetin is tanít. Ha ő is a színészet irányába küld... Ekkor dőlt el, hogy színész leszek, és ezt elsősorban Montág Imrének köszönhetem.
* Aztán Kaposvárra került. Évtizedek után hogyan jelenik meg Önben a vidéki kisváros képe?
- Hegykői, azaz Sopron környéki srác vagyok. Tehát a vidék sosem volt számomra idegen. Pesten is otthonosan mozgok, gyönyörű ez a város - a világ legszebb fővárosa Magyarországnak van. Ez a Ninive, a vidéki városokhoz képest azonban mégis azt eredményezi, hogy ott, a Dunántúlon érzem igazán otthon magam. Mikor a főiskolát végeztem, akkor harmadikban már hívtak a Nemzetibe és a Madáchba, s még pár színházba. De hívtak Kaposvárra is. Olyan jó készséggel invitáltak oda, hogy nem tudtam ellenállni. Nagyon szép emlékeim vannak. A diplomamunkámat is ott csináltam. És ami talán a legfontosabb, hogy ha akkor nem megyek el Kaposvárra, fogalmam sincs, hogyan ismerkedtem volna meg Bereményi Gézával, akivel ott és akkor úgy egymásba gabalyodtunk, hogy ez a barátság azóta is tart, minden viszontagságával együtt. Nagyon jólesett, hogy már akkor - elsőszerepesként nagyra tartott.
* Maradjunk még a vidéknél. Milyen a viszonya a határon túli magyar színházakkal? Hogyan látja az ő életüket? Mi a legnagyobb kritikája velük szemben?
- A határon túli színházak közül először a szabadkaival és az újvidékivel ismerkedtem meg a főiskola végén. Sinkó Ervin Optimisták c. művét dolgoztuk fel. Soltis Lajos halála után aztán valahogyan abbamaradt ez a kapcsolat. A felvidéki színházakkal való kapcsolatom szintén egy-egy alkalomra korlátozódik. Leginkább talán az erdélyiekkel tartom a kapcsolatot. Őket ismerem a legjobban. Ami pedig a kritikát illeti, nos ugyanazt tapasztalom ennél a három régiónál is, mint amit itt Pesten. Mégpedig azt, hogy nagy bajban van az értelmiség, ha elhagyja az érzelmeit. A határon túli magyar színjátszásba is begyűrűzött a ,,mindent kifordítani!” szemléletmód. Ennek esik áldozatául a magyar színjátszás, mert elvész benne a harmónia. A rendszerváltozás előtti időkben éppen arról voltak híresek a határon túli színházak, hogy egy egészséges darabot játszottak. Még ha szakmailag nem volt is az mindig tökéletes, de morálisan legtöbbször az volt. A ,,szív-agy” harmóniáját közvetítették. Isten látja a lelkem: én ezt az utóbbi időben nagyon hiányolom!
* Bereményi Géza nagy hatással volt az Ön pályafutására. Hadd legyek provokatív: film, vagy színház?
- Ez a kérdés mindig felmerül. Azt tudom erre mondani, hogy úgy vagyok ezzel a két művészettel, mint aki nem tudja eldönteni - nagyon helyesen -, hogy kit szeret jobban: a fiát vagy a lányát. Mert mind a kettőt szereti. Versmondóként kezdtem a pályafutásomat, és akkor is meg később is megtapasztaltam, hogy pusztán hanggal kevesebbet lehet kifejezni, mint ha az ember az egész testével játszik. A film és a pódium erre lehetőséget ad. De ne értsen félre: én nagyon becsülöm azokat, akik a szinkront jól csinálják. A színház, a film és a pódium az, amire azt mondom, hogy szeretem gyakorolni.
* Melyik szerep jelentette a legnagyobb kihívást?
- Biztos, hogy filmen az eddig legösszetettebb és legfinomabb szerepem a Hídember Széchenyije volt. Egy ilyen nagy ívű jellemet, akinek több korszaka volt, előtte még nem volt alkalmam megformálni. A legkedvesebb filmem a Tanítványok, a legismertebb a Csapd le, csacsi, nemzetközileg pedig az Eldorádó.
A színházi szerepek közül a legemlékezetesebb a Hetvenkedő katona volt. A családomnak viszont a Kakukkfészekben és a Gondnokban tetszettem a legjobban. A baráti köröm pedig a Tartuffe-ot tartja a legjobb alakításomnak. De ez ismét viszonyítás kérdése, mert mások meg a Hazugot tartják annak. Én a legnagyobb kihívásként talán a Gondnokot és a Morus Tamást említeném meg, sokak szerint a Gondnok megformálása a Hamletnél is nehezebb feladat.
* Eperjes Károly varázsló vagy inkább komédiás?
- A varázslót nagyon nem szeretem, mert negatív fogalom. Istenkövető embernek tartom magam, úgyhogy semmiképpen nem szeretnék varázsolni. A komédiás, az egy szép mesterség, s remélem, hogy hivatásszerűen űzöm. Legalábbis igyekszem. Szeretnék jól festeni ikont. S csak az tud jól ikont festeni, aki önmaga is ikonná igyekszik válni. Talán ezért a kedvenc filmem az Andrej Rubljov. Mindaddig az ember nem tud ikonfestő, igazán jó istenképmás lenni, amíg nem válik Isten képmásává. Isten pedig nem varázsló, hanem megváltó. A Megváltó társának lenni nagyon nehéz, de nagyon szép feladat. Aki erről lemond, az a szívét tagadja meg, s csak az agyával hülyíti az emberiséget, s varázsló, mint Harry Potter. Én szeretnék Jézust követő ember lenni. Mindazok, akik a mi szakmánkban eljutnak a hivatás csúcsára, azok a Bibliát és Arisztotelész bölcseletét követték. Lásd: Latinovits Zoltán - talán az első számú példaképem. Ő is a maga gyarlóságával Istenképmást követett. Úgyhogy semmiképpen sem szeretnék varázsló lenni. Sokkal inkább komédiás.
* Nem érzi úgy, hogy a közéletben való megszólalása a hátrányára válhat?
- Elsősorban nem színész, hanem keresztény vagyok. Másodsorban pedig apa, harmadsorban hazafi és az egyetemes emberiség tagja. A színészet nekem ehhez eszköz. Politizálni kötelező, mert minden cselekedetnek társadalmi következménye van. Jól játszani a színházban, az tulajdonképpen egy politikai cselekedet. Jól nevelni, tanítani a gyermekeimet, az politikai cselekedet. Pedagógus szülők gyermeke vagyok, s tudom, hogy a tanítás igen komplex feladat. A szívet nevelni kell, az agyat pedig okítani. Ebben a teljességben - a szív és a harmónia teljességében - nekem a helyes identitásom így hangzik: keresztény apa vagyok, magyarként, magyarul Magyarországon, mindenkiért. Éppen ezért nekem kötelező a társadalmi megnyilvánulást vállalnom. Tolakodni nem szoktam. Ha kérik, akkor nagyon szívesen megteszem. Van, amikor ezt a szükség kéri. Így volt 2004. december ötödikén is. Lelki trauma. Az ország több mint 60 százaléka el sem ment szavazni. Tehát nem tudja, hogy ő kicsoda. Ezt nevezem én lelki Trianonnak. De van másfélmillió igaz ember Magyarországon, aki becsaphatatlan. Én büszke vagyok arra, hogy ehhez a másfélmillióhoz tartozom. Ha ez kirekesztés, vállalom. Úgy gondolom, hogy a jót vállalni nem kirekesztés, hanem kötelesség. Mert vannak pillanatok egy nemzet történelmében, amikor ha az ember hallgat, akkor bűnt követ el. Egy középkori szerzetes azt mondja: ,,Isten előtt nehéz lesz a nagy bűneinket megvallani, de nem olyan nehéz, mint a mulasztásainkat”. Nem szeretnék mulasztani. Ezzel az interjúval sem. Ha bárkit is megbántottam volna, sajnálom. Még egyszer mondom: keresztény apa vagyok, magyarként, magyarul, Magyarországon, mindenkiért.