Első verseskötete 1964-ben jelent meg Akvárium címmel, a legutóbbi, a Száz panasz és más versek, melyért kiérdemelte a Híd Irodalmi Díjat is, 2010-ben került az olvasókhoz. Élettörténetéről röviden azt mondja, mást sem csinált, mint igazgatott, szerkesztett, politizált, noha ő szíve szerint inkább verset írt volna. A csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület felterjesztésére Magyar Életfa kitüntetésben részesült, de betegsége miatt kénytelen volt távol maradni a díjátadó ünnepségről.

Fehér Kálmánt az otthonában, a nagyszüleitől örökölt házban kerestük fel.  

— Ez a díj nagyon fontos nekem, mert annak a közösségnek a javaslatára adták, amelyből származom, és amelybe visszajöttem. Ez is jelzi, mennyire vonzódom ehhez a településhez, ezekhez az emberekhez. Móra Ferenc azt írta róluk, hogy jó emberek, de sajnos azt kell mondanom, hogy manapság olyanokkal találkozom, akik az egykori jó emberek szegény unokái. Idejutottunk, és most már nagyon szeretnénk, ha egy kicsit jobbra fordulna a világ sorsa és a miénk is. Akárhol jártam a nagyvilágban, ha kérdezték, hova valósi vagyok, azt mondtam, csókai. Ha kérdezték, hova megyek, azt válaszoltam, haza. Hol van a haza? Csókán. Mindig ez volt az otthon. Újvidék pedig az itthon. Igaz, hogy legalább negyven évig voltam távol a szülőhelyemtől, mégsem felejtettek el. Habár amikor hazatértem, sokan nem ismertek meg.

Talán azt hitték, csak két gyerek van a családban, a néném és az öcsém, mert ők mindig itt éltek. Korán elkerültem, 1959-ben fejeztem be a gimnáziumot és mentem el az egyetemre, aztán következett Újvidék, közben külföld, 2004-ben települtem vissza.

Köszönöm a Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesületnek, hogy nemcsak engem tett boldoggá, hanem közelebb hozták a családtagjaimat is hozzám, hiszen ők is örültek a díjnak. Én nagyon fontosnak tartom az ilyen szerteágazó tevékenységet végző civil szervezeteket, mint amilyen a Móra, mert ott közösségben lehetnek az emberek, a televízió és a számítógép inkább csak elidegeníti őket egymástól.

De nemcsak erről szeretnék beszélni neked, hanem elsősorban a szenzibilitásról és a cselekvésre való hajlamról. Lehet?

* Igen, szívesen meghallgatom!

— Ha az ember megnézi az életét, mit lát, mivel van kitöltve? Egy alkotónál, költőnél, művészettel foglalkozónál szenzibilitással és cselekvési hajlammal. Pedig ezt a kettőt nagyon nehéz párosítani. Hiszen hogyan is párosíthatnánk az érzékenységet — mely elvisz a fellegekbe — az egyszerű cselekvéssel? Például azáltal, hogy meg kell valamit szervezni, el kell valamit intézni, ki kell valamit könyörögni, valakit meg kell győzni… A szenzibilitás nálam háttérbe szorult, mert amit rám szabott a sors, az mind a cselekvéshez volt közelebb. Én igyekeztem helytállni, de nem mondom, hogy mindig sikerült. A szenzibilitásom és a cselekvésre való hajlamom gyakran ellentétbe került, amit megszenvedtem. Mindig azért kívánkoztam vissza Csókára, mert itt éltem át először ennek a kettőnek az összekapcsolódását, amikor együtt szántottam egy másik emberrel, vagy a cséplőgépnél dolgoztam. Ugyanez történt akkor is, amikor kosárlabdáztam: jó labdákat adtunk egymásnak azért, hogy jó labdákat kapjunk. Ez ugyanígy van az életben is. Ha elvárod, hogy valaki jót tegyen neked, akkor te is igyekszel jót cselekedni. Még mindig azt látom, hogy a csókaiakban van emberiesség. Még mindig tudnak köszönni egymásnak, megállnak az utcán vagy a piacon beszélgetni. Talán éppen azért van ez így, mert a település többnemzetiségű, élnek itt magyarok, szlovákok, ruszinok, lengyelek, szerbek, horvátok, boszniaiak. Most boldog vagyok, mert úgy érzem, nem veszítettem el a Csóka iránt táplált illúziómat.

* Ha az ember a cselekvést részesíti előnyben, akkor gyakran arra kényszerül, hogy vállalja a következményeket is.

— Igen, és ezt akkor éreztem először, amikor visszajöttem a követségről. A pozícióm egy évig függőben volt a külügyminisztériumban, mert rá akartak beszélni egy újabb megbízatásra, de én vissza akartam menni a Forum kiadóhoz. Egy kicsit rászedtek, mert az igazgatóhelyettesi tisztséget jelölték ki számomra, mely abból állt, hogy enyhítettem a feszültséget a vezérigazgató (Maróti Miklós) és a Magyar Szó között.

A cselekvéshajlandóság néha valódi veszéllyel is jár. Amikor a nyomdába kerültem, a Forum jelentette meg az összes szerbiai ellenzéki sajtóterméket. Ez igen nagy kiállást követelt, gyakran a telefonomat is ki kellett kapcsolnom, mert állandóan fenyegettek, és nem akartam, hogy a kislányom hallja. Egyszer meg is vertek. A szolgálati kocsi hazahozott Csókára, indultam be a házba, amikor megállt egy autó, kiszállt belőle két férfi, és megkérdezték, merre kell menni Nagykikindára. Segítő szándékkal odamentem hozzájuk, felemeltem a kezemet, hogy megmutassam az irányt, amikor is oldalba vágtak egy gumibottal, és azonnal elestem. „Te nyomtatod az a sz..t?!” — kiabálták, és megnevezték az egyik ellenzéki lapot. Szerencsémre a közelben lévő kocsmából éppen akkor jött ki jó néhány fiatal, a másik irányból pedig egy kocsi érkezett. A támadóim beültek, és távoztak. Ha nem jönnek ki a fiatalok, nem tudom, mi lett volna velem. Így csak néhány bordám bánta a kalandot.

* Az említett kettősség még mindig megvan?

— Ebben a kettősségben őrlődöm még most is, de remélem, lassan inkább a szenzibilitásom kerül felszínre. Már csak azért is, mert még van néhány tervem. Zentai csata és csókai győzelem címmel egy másik szemszögből szeretném megírni a zentai csata történetét. Thököly Imrét ugyanis átmentették Bánátba, és Titelnél kapcsolódott be a hadseregébe, mert ő valójában a török oldalán harcolt Savoyai ellen. Ezt úgy szeretném feldolgozni, hogy egy kislány, Juliska vagy Julka szemszögéből mutatnám be a történetet, akinek édesapja magyar, az édesanyja pedig szerb. Remélem, lesz rá elég erőm és időm.

Még két könyvet szeretnék befejezni, kiadni. Az egyik Móra Ferenc ásatásaihoz fűződik, aki azt tervezte, megírja a kőkorszaki ember mindennapi életét, de erre sosem került sor. Én már több mint húsz éve gyűjtögetem a témával kapcsolatos anyagot. Egy sci-fiszerű megoldás is lenne a történetben: egy képzeletbeli vándor vetődik ide, és hozza el az első kovakövet. Ha még mindig lesz rá időm, akkor befejezem a Csókai breviáriumot, mely valójában egy verseskötet, egy része már elkészült. A csókai emberekhez, a már temetőben nyugvókhoz, de bennem még élőkhöz és az itt lévőkhöz fűződik.