Egyes vélekedések szerint a címben említett két tulajdonság a jó újságíró ismérve. A szakma (vagy hivatás?) külhoni képviselőinek azon a rangos tanácskozásán hangzott el nemrégiben, amelynek a Kárpát-medencei sajtószabadság volt az egyik témája. Mivel a tárgy kimeríthetetlen, a jelenlévők átbeszélni ugyan nem tudták, de természetesen mindenkinek volt véleménye. Megállapították, nem egy délelőtt, de akár napokon át folyamatosan tárgyalhatnának, akkor se jutnának eredményre. Vagy akár egységes következtetésre.
Számos olyan kérdés merült fel, amelyeknek a megválaszolásával egy-egy közegben esetleg körvonalazódhat a sajtószabadság megléte és állaga. Milyen a sajtó és a politikai szervezetek vagy az önkormányzat közötti viszony? Mert ebből is levonható a következtetés arra a bizonyos szócsőre vonatkoztathatóan. Illetve: egyesek szerint csak ebből állapítható meg. Vállaljon-e az újságíró politikai szerepet? Tagja lehet-e politikai pártnak? Ez sem új dilemma, hiszen a többpártrendszer bevezetése óta létezik. Persze, csak ha elfogadjuk, hogy az előző évtizedekben ezen a téren nem volt választási lehetőség. Csak csendesen és zárójelben jegyzem meg, hogy akkor is akadtak olyanok, akik muszájból, a kényszer hatására hajtották igába a fejüket, mások - és nyilván ők voltak többen - önként és dalolva vették magukra a hámot. A gyorsabb előrehaladás, a kiváltságok, a jobb munkahely reményében. Mint ahogyan manapság is sokan éppen a párttagságtól várják ugyanezt. És nem is hiába. Mert meg is kapják. Az érem másik oldalán viszont az áll, hogy a párthoz való tartozás olyan alapvető emberi jog, amely mindenkinek jár. Éppen az újságírók lennének a kivételek? Miért ne? De ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.
Ahol már lezajlott a privatizáció, ott jelentkezik a tulajdonos és a sajtószabadság konfliktusa is. Mi erről még - szerencsére? - keveset tudunk, de sejtéseink már vannak. Hiszen azt már most bizton kijelenthetjük, hogy az se lenne jó, ha a kisebbségi sajtónak az itteni többségi nemzethez tartozó gazdája volna, de a saját pénzes embereinktől is mentsen meg a Jóisten! Az ő kezükbe inkább ne kerüljön tájékoztatási eszköz, se írott, se elektronikus. Kimondtam. És most már szakadjon rám az ég, ha azt érdemlem.
A felelősség kérdése is továbbgondolható. Mert az bizony másként néz ki a szerkesztő, és másként az újságíró szemszögéből. Egyesek szerint a sajtószabadság egyszerűen a közérdekű információk nyilvánosságra kerülésének a lehetősége. Csak ennyi volna? De mi számít közérdekűnek? És hogy mindenkinek annyi joga és akkora (sajtó)szabadsága lenne, amennyit és amekkorát kiharcol magának? Ez is elgondolkodtató.
Olyan kérdés volna ez, mint az, hogy jó-e az ember? Jó is, meg rossz is. Vagy: az ember jó, csak a helyzetek rosszak?
Elhangzott az is, hogy szeretni kell azt a közeget, amelyben élünk és amelyről írunk. Ügyelni kell arra, hogy ne okozzunk kárt. Mérlegelni. Mivel teszünk jobbat: ha elhallgatjuk, vagy ha nyilvánosságra hozzuk? Másrészt meg miért engedik meg maguknak a felelős politikusok, a közösségért szerepet vállalók, hogy kikezdhetőek legyenek? Mert ők is emberek. Az ember pedig gyarló?
A kisvárosi közegre leképezve, menjünk el szó nélkül amellett, hogy egyesek több, esetenként két-három jól fizető állást is betölthetnek pártalapon, szinte a párt ajándékaként, másoknak meg, ezreknek, nincs munkájuk ugyanabban a községben? Ja, és tiltakozás nélkül el is fogadják. Bizonyára pártfegyelemből. Nem létezik, hogy csak az a néhány kiválasztott annyira tehetséges és különleges, hogy minden fontos pozíciót, feladatot rájuk bíznak. Mintha senki másnak nem lenne se diplomája, se gyakorlata, se ötlete. Miközben nyílt titok, hogy csak a belépési nyilatkozatot kellene aláírni. Egy bizonyos belépési nyilatkozatot. Vagy lehet egy másikat is, de az a bankosok, közgazdászok, gazdasági szakemberek körébe biztosít szabad bejárást. Nem a hatalomba. Még nem.
Mit kezdjen az ilyen helyzetekkel a magát függetlennek, szabadnak és igazságosnak tartó újságíró? Ha leüti a feldobott labdát, akkor a jobbik esetben ráfogják, hogy irigy, a rosszabbikban viszont lenemzetárulózzák. Különösen, ha ismét eszébe jut az a bizonyos érem, amelyet már ebben a néhány sorban is emlegettem. Aminek mindig két oldala van. Ha ugyanis valaki ,,híres ember” vagy vezető politikus hozzátartozója, már nem is tölthet be fontos, felelős tisztséget? Akkor se, ha tehetséges?
Egy számukra fontos anyaországi intézmény vezetője mondta, hogy a nemzethez való tartozás érzelmileg, morálisan és politikailag is köti az újságírót. Ha igazat adok neki, akkor hogyan is állunk azzal a sokat emlegetett és vitatott sajtószabadsággal? Vagy ez már öncenzúra? Ami egy másik érdekes, de ugyancsak sokat koptatott téma.