Trenka Irén, a szabadkai Szent Kamill-imaközösség vezetője: — Ilyenkor igyekszem visszahúzódni, a csendet keresni, a legtöbbet Isten társaságában lenni. Bűnbánatot tartok, és kérem a Szentlélek segítségét, hogy mutasson rá azokra a bűneimre, amelyekről észre sem vettem emberi ésszel, hogy valakit megbántottam. Felkeresem a személyeket, akik lelkén akarva-akaratlan sebet ejtettem, és bocsánatot kérek... Aki nem hajlandó szóba állni velem, azt hagyom, és imádkozom érte. Lemondok ételekről, melyek eddig fontosak voltak számomra. Igyekszem többet segíteni másoknak, akár kéretlenül is. Emlékszem, amikor még a családom egyben volt, közösen lemondtunk a tévénézésről, és helyette ráhangolódtunk a Szentírás mindennapi olvasására. Külön-külön pedig lemondtunk a legkedvesebb nyalánkságainkról. Fiam a csokoládé fogyasztásának megtagadását önállóan vállalta, hiszen ezt az édességet szerette a legjobban. Ilyenkor persze az otthonunkat is szebbé és tisztábbá varázsoljuk, hogy ne csak a család, de a betérők is érezzék a melegét. És a csodálatos hajnali misék a sokatmondó, lélekre ható és lélekmegújító prédikációkkal, melyekkel az Egyház és papjai megajándékozzák a hívőket: el nem mondható élmény! Az esti szentmisék, az adventi gyertyagyújtások minden alkalommal más-más helyen — ez is a szeretet egységét és az összetartozást fejezi ki. A lényeg az, hogy ezt mindannyian egyetlenegy célért, Jézus Krisztusért tesszük.

Tóth Norbert szegedi egyetemista: — Amikor csak tehetem, hazalátogatok, nemcsak az adventi időszakban, hanem egyébként is. Az én nagyszüleim falusi emberek, a szüleim már tőlük, én pedig a szüleimtől tanultam meg, mennyire fontos, illetve lélekemelő a rendszeres részvétel a szentmisén. Itt, Szegeden is járok templomba, viszont egészen más hangulata van, ha mindezt a családdal tehetem odahaza. Nem mindenki érti meg, hogy ez nekem miért fontos. Úgy érzem, a mai fiatalok a felgyorsult életvitel és a felénk áramló sok millió tartalom miatt valahogy elfordultak a valódi értékektől. De hiszem és vallom, hogy példamutatással változtathatunk ezen. Erre az adventi időszak is kiváló lehetőséget nyújt.

Margit Mónika bajmoki hitoktató: — Az advent kegyelmi időszak, amikor az ég és a föld szinte összeér. A mindennapok megszokott tevékenységeit édes és örömteli várakozás szövi át. Igaz, egész évben várakozunk a Jézussal való találkozásokra, de most, amikor közelebb érezzük magunkat hozzá, különösen kiéleződik a belső lelki érzékszervünk minden apró kis csodára. Minden nap tartogat számunkra egy gyöngyszemet, amikor engedjük Istennek, hogy meglepjen bennünket. Ő akarta, hogy éljek és most itt legyek. Különösen akkor válik ez számomra nyilvánvalóvá, amikor egy év után újra hajnali misén vagyok, és ismerős dalokat énekelünk, ismerős illatot érzek a konyhában, újra ablakot tisztítok a hidegben. Lehet ezt még fokozni. Az esti rövid imámat most gyertyafénnyel tettem ünnepélyessé, és mivel advent van, Isten egészen közel van, hiszek Isten teremtő erejében, időt szánok Istenre és magamra. Első a személyes kapcsolat Istennel és a szentgyónás, majd csak ennek fényében van értelme adventi koszorút és naptárt készíteni vagy családi és baráti kapcsolatokat ápolni, hogy áldás lehessek nekik. Ahogyan közeledik a karácsony, egyre inkább elveszíti jelentőségét a sok tevékenység, melyet kezdetben lelkesen magam elé kitűzök, hogy jó lenne megtenni, és egyre nagyobb teret kap a hit, a bizalom: Isten törődik velem, szeret, és rám is igent mond. Jézus, aki Isten Igéje, konkrétan közénk jött, a szavát teszi igazzá a mi életünkben. Azt ünnepelem, hogy a szavával teremtő Isten az én életemről is mond valamit, és azt mondja ki, ami nekem a legjobb, amitől én végtelenül boldog lehetek, majd karácsonykor én is válaszolok neki, hogy igen, akarom, és ekkor az Ige megtestesül, Jézus megszületik a szívemben. Nagy kegyelem Isten szeretetét megismerni! Az advent mindig egy új advent, minden évben új szemmel látom Isten végtelen szeretetét az életemben, remélem, évről évre több hely jut neki a szívemben.