Ez volt a munkacíme a Mommy Blue című filmnek, mely azok közé az alkotások közé tartozik, amelyek csendben, minden különösebb hatásvadászat nélkül találnak utat a néző szívéhez. A 33. Európai Filmek Palicsi Fesztiválján vetített alkotás egyszerre személyes vallomás, humorral átszőtt család- és érzékeny felnövéstörténet. Mayer Bernadette az első nagyjátékfilmjében saját életének egyik legmeghatározóbb élményéből indult ki: édesanyja a cukorbetegsége következtében fokozatosan elveszíti a látását. A filmben nagy hangsúlyt kap a nehéz pillanatok mellett a szeretet, az önirónia és a mindennapok felszabadító humora is. Vele beszélgettem.
* Csapjunk a közepébe: hogyan lettél filmrendező?
– A fényképezés vitt a film felé. Gyerekkorom óta meghatározó része az életemnek az alkotás. Orvos-mérnök családból jövök, és hát nem volt annyira ambicionálva semmilyen művészeti tevékenység, csak édesanyám támogatott abban, hogy csináljam azt, amit igazán szeretnék. A fordulópont éppen az ő megvakulásához köthető, és egyáltalán nem tudatosan. Tizenhat éves voltam, amikor napról napra kezdte elveszíteni a látását, így érettségi idején már egy vak anyukám volt. Akkoriban kezdtem egyre többet és többet fotózni, végül egy művészeti iskolában (NOVUS) találtam magamat (a család előtt titokban tartva), ahol a film szakra tereltek. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen operatőrként kezdtem, majd a mesterképzésen a rendezés felé vettem az irányt. És utólag a kép is összeállt. Ahogy anyukám elvesztette a látását, én egyre jobban gabalyodtam bele a vizualitásba, egyre inkább képeken keresztül figyeltem a világot. Ez talán nem véletlen.
Fotó: Szerda Zsófi
* Akkor most már csak rendezel?
– Bevallom, nagyon várom, hogy legyen megint egy nagyobb operatőri munkám, hiányzik. Fotózom, ha időm engedi, filmre analóg géppel, ez a szenvedély nem tud alábbhagyni, legfeljebb parkolópályára kényszerül. Egy kedves barátom szokta mondogatni, amióta leszokott a dohányzásról, hogy ő valójában mindig is dohányos marad, csak éppen nem gyújt rá sosem. Na így érzem valahogy én is a viszonyomat a kamerával. Rendezőként sem tudok nem vizuálisan gondolkodni, mert sokszor a képek hordozzák a dramaturgiai állításokat, erővonalakat a filmben. A Mommy Blue-ban is van egy-két kép, melyet nagyon szerettem volna látni a filmben, de ez valóban csak egy-két kép. Úgy érzem, hagytam érvényesülni Csepeli Esztert, az operatőrnőmet.
* Úgy érzem, kijelenthetjük, hogy a Mommy Blue egy „így jöttem” film. Miért nyúltál egy ennyire személyes sztorihoz?
– Azt hiszem, az első filmeknél az ember óhatatlanul abból dolgozik, ami a legközelebb van hozzá, amit a legjobban ismer. Ha adaptációhoz nyúltam volna, valószínűleg abban is a kötődés-elengedés kérdéskörnél kötöttem volna ki. Ezt cipelem régóta, ez mozgolódik bennem, ehhez van a legtöbb közöm. Aztán ha ezt a csontot már eléggé megrágtam és kiköptem, vélhetően felszabadul a hely valami másnak. Ez majd kiderül.
Fotó: Kárász Karolina
* Nagyon szerettem, hogy ezt sok humorral teszi a film, nem csak a dolgok drámai oldalát és tragédiáját mutatod meg. Nagyon más alkotás lett volna, ha nincs benne humor.
– Ez is egy nagyon fontos szempont volt. Mindenkinek megvan a maga csomagja, traumái, azt nem akartam, hogy fogom az enyémet, és rászuszakolom másokra, hogy tessék, itt van, vigyétek. Két felismerésem volt, mely lendített azon, hogy szeretném ezt a filmet megcsinálni. Az egyik, hogy rájöttem, mennyire univerzális a téma, annak ellenére, hogy speciális esetnek tűnik. A másik pedig a humor. Egy ponton megfogalmazódott bennem, hogy az a felszabadító számomra is, ha a film meg tudja mutatni, hogy ebben a krízishelyzetben a szereplők megtalálják a humort. Az abszurd pillanatokban rejlő derű segíthet „felkönnyíteni” a drámai súlyú megélést. Mi, emberek talán mind vágyunk rá, hogy képesek legyünk rátalálni erre. Én is vágytam rá, úgyhogy a terápiás része ez is. Sok bűntudat maradt bennem, hogy tinédzser koromban és az azt követő években megtettem-e mindent anyukámnak, amit ő szeretett volna. Ezt nem tudom megítélni, de abban biztos vagyok, hogy tinilányként sokkal tragikusabban éltem meg, ami velünk történik. A filmben az volt a szándékom, hogy a szereplők képesek legyenek meglépni azt, ami nekem nem sikerült. A fiú a filmemben meg tudja könnyíteni az anyja helyzetét kedves, szeretetteljes csipkelődéssel és humoros pillanatokkal, amit én annak idején nem tudtam megtenni, mert nem volt hozzá lelkierőm. S ez nekem is felszabadító. Oldódik bennem valami. A filmben nem kinevetünk, hanem a humor egy önreflektív gesztus. Együtt nevetünk.
Részlet a filmből (Waskovics Andrea, Für Anikó, Vilmányi Benett)
* Csak gratulálni tudok a szereplőválogatáshoz, nagyon jól működtek együtt mindannyian. Elsősorban Vilmányi Benett és Für Anikó, de Waskovics Andrea és Znamenák István szintén. És Hajdu Szabolcs is megjelenik mint iskolaigazgató. Benett vagy Anikó volt meg előbb?
– Már az első szinopszisokban Benett és Anikó karaktere, habitusa volt megálmodva. Anikót elég hamar felkértem, később Benettet is. Leforgattunk egy teasert velük az Inkubátor Pitchre: fantasztikusak voltak együtt, sziporkáztak. De ekkor az én személyes történetem miatt egy tinédzserfiúra volt szabva a film, amibe Benett már nem fért volna bele, viszont hiába castingoltunk, senkiben nem találtam meg azt, ami Benettben ott van. Őt a főiskola óta ismerem, és benne érzem azt az elsöprő erejű feszültséget. Bennem pontosan ez tombolt, amikor édesanyámmal történtek ezek a dolgok. Aztán amikor visszaadta a Junior Prima díját, és ott hirtelen felindulásból mondott ezt-azt, az a vehemencia, amely ott kijött belőle, végleg meggyőzött. Ez a tűz, ez a lobbanékonyság kellett nekem. Csodálatosak voltak ketten, megunhatatlan nézni őket.
* A vak anyát játszó Anikót hogyan instruáltad?
– Nagyon könnyű dolgom volt, a két főszereplőt szinte alig kellett instruálnom. Nyilván érezték, hogy közel állnak a karakterekhez, de a dinamikákhoz is. Mindent tűpontosan értettek. Elolvasták a könyvet, és világos volt minden, nem kellett magyarázni, miről szól egy-egy jelenet, ezek evidenciák voltak számukra. Anikó vakságszínészete is elképesztő volt. Én arra készültem, hogy a forgatás előtti hónapokban elviszem vakrehabilitációra, hogy lássa, hogyan közlekednek, mozognak, működnek, meg terveztem, hogy elmesélem a saját tapasztalataimat, de azt mondta, erre nem lesz szükség. Kiderült, hogy van egy családi jóbarátjuk, aki nem látó. S mivel Anikó színész, öntudatlanul is letapogatja a gesztusokat. Neki ott volt a fejében minden arról, hogyan működik az, aki nem lát. Ebben az volt az elképesztő, hogy a forgatáson nagyon hamar kialakult benne az a rutin, hogy ezt hogyan hívja elő. Mágikus erejűen ható pillanatok voltak ezek. Készül a kamera, már forog a gép, ő még befejez egy sztorit egy stábtaggal, elhangzik a Forog! és a Tessék!, majd mintha egy gombnyomásra lekapcsolta volna az elméjében a látást. Egy másodperc alatt átalakult az arca. Látszott, hogy ő már „nem lát”. És ezt nem a szemével játszotta. Elképesztő volt.
Fotó: Kárász Karolina
* A filmet az ősszel mutatják be Magyarországon, de a pekingi filmfesztiválon már bezsebelt három díjat: a legjobb alkotásnak járó elismerést, továbbá Für Anikót a legjobb színésznő, Vilmányi Benettet pedig a legjobb színész díjával tüntették ki.
– Nagyon örültünk neki. Jó érzés, hogy bekerült a versenyprogramba, és rögtön díjakat is hozott, tehát szakmailag értékelték, és azóta Jeruzsálemben is versenyben volt, ami szintén nem kis dolog. Felemelő érzés, hogy más kulturális közegekben is értik és érzik. Szerettem volna egy olyan mozit csinálni, amely nem kategorizálható sem művészfilmként, sem közönségfilmként, hanem valahol mindkettő. A palicsi vetítésen láttam először a filmet közönséggel, és úgy éreztem, a nézők érzelmileg jól rezonálnak. Várom, hogy bemutassuk a hazai mozikban, izgalommal tölt el, hogy tetszik-e majd az embereknek, azaz a nagybetűs közönségnek. Szeretném, ha így lenne.
