Emília, Mónika, Eszter, Ágnes, Csilla és Eszter, a Kéknefelejcs énekcsoport

Csapjunk hát a dolgok közepébe: ezt így lehetetlen tovább folytatni! Mert a szakzsűrinek nemcsak érzékszervei vannak, hanem lelke is. Két nap alatt több mint száz produkciót végighallgatni, véleményezni valóban emberpróbáló teljesítmény volt az idén is. S mi van utána? Érdekel-e bárkit is a papírra vetett szakmai intelem? Vagy csak legyintünk rezignáltan, mint általában, hogy mi ezt így tudjuk, és ha nagyon kukacoskodnak velünk, meg taszigálnak azzal a fránya színrelépéssel, akkor legfeljebb jövőre el sem jövünk? Sajnos, a nagykikindai, sorrendben a harminckettedik seregszemlén már ez a határeset is megesett.
Az öregek (legalábbis mifelénk) amúgy is lassacskán kidőlnek a sorból, de már a nyomukba lépegetők is egyre-másra zsörtölődnek, hogy néhány perc produkcióért, illetve az azt megelőző, órákon át tartó várakozásért és egy szendvicsért az egész napjuk odaveszik. De a Durindónak nem erről kell szólnia, azt a hétszázát a világnak! Mert a szervező házigazda ilyenkor erején felül is igyekszik tenni azért, hogy a határon innenről, s túlról érkező vendégeiben a jóleső hazaérkezés, és ne az összekuszálódott, hű, de most hogyan?-érzet kerekedjen felül. Kétségtelen -- és ilyen közös alkalmakkor kiváltképpen --, túlérzékeny büszkeséggel hivalkodunk(!) szegénységünkkel, peremre sodródottságunkkal. Sajnos, a szórványvidékről érkezőket nemcsak a rendes viseletekhez, az utazáshoz, a hivatásos szakember megfizetéséhez szükséges pénz hiánya nyomasztja. Tudom, hiszen közöttük élek. Nekik életkérdés megjelenni, világgá kürtölni, hogy még megvannak, és utánpótlást is beloptak soraikba. A vajszkai gyermekek talán nem is értették a csokorba kötött dalok egyetlen szavát sem, de ott voltak, és látszott ajkukon az igyekezet. Ennyivel is nehezebb a kérdés, hogyan szűkíteni elfogadható terjedelműre a fesztivált, ha tehermentesíteni szeretnénk a zsűrit és a házigazdákat, de szem előtt tartva a felhozatal minőségét, valamint a más-más régiókból érkezők reális teljesítőképességét is. Tíz évvel ezelőtt körzetenkénti előválogatók voltak, és úgy tetszik, hogy szerencsére (vagy inkább sajnos?) újfent elő kell(ene) venni a jó öreg restát? A publikumot kár említeni, hiszen az akkor megy haza, amikor kedve tartja. Amit meg nem látott/hallott, azt majd megnézi a tévén, ha elér hozzá az adáshullám, no meg, ha nem égeti a szombat esti (kimenő)láz. Egy szó mint száz: a műsor a többszörösen is nagykorúaknak készül!
Annak viszont csak örülni lehet, hogy mégsem a ,,kívülállók”-ra bízták a teremtést, mert félő, hogy a nagy igyekezetben ők is bezsonganának, mint a torontálvásárhelyi menyecskék a csárdástempóval, meg a pikulásuk a fináléban. S ha már a(z) (ön)kritikával bíbelődünk, hadd mondjuk el nyíltan azt is, hogy Tóth Zsolt kántor, az új csoportvezető vezénylete alatt végre megszakadt a ,,faszcikli”-zés hagyománya. Ennyivel lettünk ,,jobbak”, és egy újabb, a Kéknefelejcs nevet viselő énekcsoporttal gazdagabbak. Ez év márciusában állt össze hat jó torkú fiatalasszony, akiknek a nagykikindai Durindó előtt egy héttel volt az első színrelépésük a Dél-bánáti Szemlén. Bár az énekcsoportot Fábián Eszter vezeti, a tervekről mégis inkább Alföldi Eszter, Komáromi Mónika, Nagy Emília, Balogi Ágnes és Kovács Csilla csoporttagok nyilatkoztak. Láthatnak bennük utánpótlást vagy konkurenciát -- esetleg mindkettőt egyszerre -- a már létező helybeli énekkarok, ők bizony nem adják fel egykönnyen. Ezt megígérték. Összejöveteleiket a kultúrotthon parányi irodájában rendszeresen megtartják, és tevékenységük folytatásához, a nagyokkal ellentétben, csak egy hónap vakációt terveznek maguknak. A többi meg majd kialakul.