Clint Eastwood újra megalkotott egy remekművet. Vászonra vitt egy olyan csodát, amelyet érdemes megnézni újra meg újra, mert meglepő. A képkockák egymásutánisága olyan, mint a film névadó automobilja, egy 1972. évi Ford Gran Torino. Egyszerű és letisztult. Semmi tuning, semmi különleges képi hatás. Képírónk csupán beleül járművébe, és vezeti szépen, lassan, egyenesen, de ez egy cseppet sem baj. Nem is szabad túl gyorsan menni egy ilyen retró négykerekűvel, mert akkor nem élveznénk annyira a kalandot. Az ehhez hasonló ritkaságokkal ugyanis át kell adni magunkat a hatvanhatos út minden centiméterének.
Néhány napja egy retrospektív vetítés keretében néztem meg Clint Eastwood hat esztendővel ezelőtt forgatott alkotását, melynek címe egyszerűen csak Gran Torino. A címszereplője pedig, ahogyan ezt az imént már említettem, egy 1972. évi, Gran Torino típusú Ford. Halottam már régebben erről az alkotásról, a sok átolvasott véleményből pedig arra következtettem, hogy a történet valami gyilkosságsorozat köré épül, melyet majd az amerikai zászlót lengető Eastwood nagypapa fog megbosszulni. Mondhatom, nem pont így történt. Nem volt benne annyi akció, mint vártam, és az a bizonyos névadó autó is épphogy csak meg lett mutatva. Valahogy mégis rögtön megihletett az élmény, és amint meghallottam rendezőnket a kellemesen rekedtes hangján énekelni a mozi fülbemászó betétdalát, elkezdtem írni. Ezúttal a vásznon egy veteránt alakít, aki a koreai háborúban harcolt, majd öregkoráig egy alkatrészgyárban dolgozott. Nyugalmazása után, amikor azt hitte, már elfeledheti a szörnyűségeket, és mindennek vége, a környékre költöztek — ahogy ő hívja őket — a halképűek, a sárgák, akiket a nagy harc óta nem nagyon szeret. Mivel azonban a fiait még jobban utálja, erőt vesz magán, hogy megismerje a szomszédait.
A koreai sráccal, Taóval és nővérével különösen jó kapcsolatot alakít ki. Összejárnak, a fiú dolgozni kezd, hősünk pátyolgatja, kísérgeti, mintha a saját gyermeke volna. Közben megjelenik egy banda. Elsőként Taót kezdik zaklatni, majd megerőszakolják a nővérét, és gépfegyverrel szétlövik az otthonukat. A fiú bosszúra éhes, de mégsem ez a megoldás, mondja neki a megfáradt veterán, Walt, miközben puskáját fényesíti. Már azt hinnénk, hogy jön a megtorlás, hogy Clint bácsi majd rendet rak a leszerelése után visszamaradt fegyverével, beleeresztve mindenkibe egy kis ólomajándékot. Vártam, hogy a banda főhadiszállása előtt hősünk előrántja a csőre töltött karabélyt, de helyette csak egy szál cigarettát vett elő kabátjának jobb belső zsebéből. Reménykedtem, hogy majd a baljából rántja elő lőfegyverét, de onnan csak egy gyújtó került elő. A cigarettáját azonban már nem szívhatta el. Feláldozta magát, hiszen ez volt az ő utolsó nagy csatája. Egy háború, ahonnan nem biztos, hogy élve jut ki az ember, ahonnan csak a legjobbak és a szerencsések térnek vissza. A végén persze megjelenik az a bizonyos Ford, amelyet Walt Taóra hagyott végrendeletében, a barátság jeléül. A tinédzser pedig frissen szerzett engedélyével el is viszi egy körre, így tisztelegve a veterán utolsó nagy cselekedete előtt.
Felhördül a motor, a zöldes-feketés járgány útnak indul, megszólal Clint Eastwood, és dúdolni kezd azon a kellemesen rekedtes hangján. Érezzük, már nincs baj. Minden rendben, csak élvezze mindenki az utazást. A Gran Torino lazán gurul, közben jómagam is fütyörészek egy-egy régi melódiát. Ahogy a szél fújja a hajam, az arcomra mosoly tapad, és a széllel együtt fújok néhány régi dalt. A széllel együtt fújok én is, néhány régi, régi dalt...
