— Tíz éve lesz, hogy túl vagyok a dolgok nehezén, de még ma is beleremegek az emlékekbe, ostobaságomba, melynek áldozata lettem — mondja az idősödő asszony. — Csak most értettem meg, miért mondják az emberek régi hibáik említésekor: ha akkor a mostani eszem lett volna… Nem állítom, hogy kikerültem volna a buktatót, de biztosan nem váltam volna egyértelműen áldozattá olyan ügyben, amelyről előre tudni lehetett, hogy csak vesztesként kerülhetek ki belőle. Mert amióta világ a világ, mindig az a szabály volt érvényes, hogy az erősebb kutya... — ugye, ismeri a folytatást?

Munkáscsaládból származom, ketten voltunk testvérek, én vagyok az idősebb, az öcsém három évvel fiatalabb nálam. A szüleim jó szándékú, tisztességes emberek voltak, és bennünket is úgy neveltek, hogy a becsületünk a legfontosabb, minden más megszerezhető. Mindketten középiskolát fejeztünk be, de abban az időben ezt a végzettséget még tisztelték. Munkát kaptam egy állami intézményben — akkor még csak ilyenek voltak —, és már kezdőként szép fizetésem volt. Fiatalkoromban is szerettem mindenbe belekóstolni, így hamarosan szakszervezeti aktivista lettem. A szindikátusnak akkor nem volt nagy szerepe egy vállalat életében, de jó szervezéssel sok mindent el lehetett érni a dolgozók érdekében. Az intézménynek mintegy ezer alkalmazottja volt, nyaralója a tengerparton, sok pénze a szakszervezeti kasszában kirándulásokra, a dolgozók gyerekeinek ösztöndíjazására, beszerzésekre, jutalmakra stb. Sokat volt együtt a kollektíva, közös hétvégéket, családi móbákat, azaz kalákákat, alkalmi ünnepségeket rendeztünk. Ötödik éve dolgoztam ott, amikor megválasztottak szakszervezeti elnöknek. Nagy megtiszteltetésnek vettem, és noha az esküvőmre készültem, elfogadtam a jelölést. Férjes asszonyként még többet akartam tenni, elsősorban a dolgozó nők érdekében.

Soha, egyetlen alkalommal sem határoztam egyedül, mindig úgy néztem, hogy a szakszervezeti vezetőség jelentős többsége részt vegyen a döntéshozatalban. A későbbiek folyamán ez sajnos nem volt igazolás. Már második mandátumra javasoltak, amikor szakszervezeti ellenőrzést tartottak nálunk. Volt egy idős, özvegy pénztárosnőnk, akiért tűzbe tettünk volna a kezünk, ám kiderült, hogy a szakszervezeti pénz jelentős hányada az ő folyószámláján kötött ki. Amikor felelősségre vontuk, azzal védekezett, hogy a fia beteg, sokba kerül az évek óta tartó gyógykezelése és ápolása, a fizetéséből pedig ezt nem tudja fedezni. De egyébként úgy vette el pénzt, hogy idővel majd visszafizeti. Eddig elfelejtettem megemlíteni, hogy a sógora párttitkár volt az intézményben, és teljes erőbevetéssel azon volt, hogy megmentse a rokonát. Egy alkalommal felajánlotta, hogy bőségesen kárpótol, ha magamra vállalom a sikkasztást. Engem biztosan nem ítélnek el, hiszen makulátlan a múltam, a rokonának viszont már volt egy kisebb összetűzése a törvénnyel. Elmeséltem a férjemnek, hogy mit ajánlottak, és úgy határoztunk — mivel nem volt gyerekünk —, ha valóban szavatolják, hogy nem leszek elítélve, magamra vállalom a nő vétkét. A szüleimmel is közöltük a döntésünket, melyet nem támogattak, és meg sem tudtak érteni. Apámat akkor láttam először sírni, és azt mondta, könnyebben viselné el, ha meghalnék, mint azt, hogy börtönben lásson. Ők egy percig sem hitték, hogy meg tudom úszni börtön nélkül. Őszintén mondom, én úgy éreztem, ez a szívesség egy jelentéktelen tett, cserébe pedig az idős, fiát egyedül eltartó asszony megmenekül a börtöntől. A sógor a szavát adta, hogy az ítélet meghozatala után azonnal befizetik a hiányzó pénzt, tehát én nem kerülhetek börtönbe.

De persze nem így történt. Két évig tartott a per, négy hónapot töltöttem vizsgálati fogságban, majd az ítélethozatalig szabadlábra helyeztek. Harmincnyolc hónap börtönbüntetésre ítéltek — nem azért, mert elloptam a pénzt, hanem mert nem ellenőriztem a pénztárosnő munkáját. Amíg a börtönben voltam, a férjem beadta a válókeresetet. Hat hónappal a szabadulásom előtt meghalt az apám, és anyám is belebetegedett a történtekbe. Még két évet kell dolgoznom, hogy valamennyi nyugdíjat kapjak, remélem, ezt még kibírom. Takarítónő vagyok egy magánvállalatban. És nehogy azt higgye, hogy jó szemmel néznek rám. Mindennap el kell számolnom azzal a pénzzel, amelyet a kávéfőzésért fizetnek a munkások, a raktáros pedig még a mosóport is leméri időnként, melyet a konyhában talál. Már régen tudom, hogy a cserekereskedelem nem kifizetődő. De akkor, amikor belementem, még hittem az emberekben, az adott szó erejében. És persze a szakszervezetben.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)