Ezek a berendezések egy-egy kor építészeti stílusjegyeit hordozzák magukon. Éppen emiatt „kisépítész” néven is emlegetik őket, hiszen visszatükrözik a társadalom kényelmi és esztétikai igényeit, illetve technikai fejlettségét. Ha szeretnénk ismerni a bútorokon megjelenő stílusjegyeket, ahhoz stílustörténeti tanulmány szükséges. Ahogyan az előbb már említettem, ez építészettörténeti ismeretekkel függ össze.

De mi is az a stílbútor?

Hivatalos vélemények szerint stílbútornak csakis az 1850 előtt készített, eredeti bútorokat, illetve azok későbbi hiteles másolatait nevezhetjük. E vélemény szerint a bútorok történetében az utolsó tiszta stílusjegy a biedermeier. Ennek értelmében azokat a darabokat, amelyeken csak részben vagy keveredve jelennek meg a régi stílusjegyek, nem nevezhetjük stílbútoroknak.

Nagyon nehéz dolgunk van, ha napjainkban igazira szeretnénk lelni, hiszen a II. világháborúban ezeket nagyrészt elpusztították, vagy elkerültek más régiókba. Leszögezhetjük tehát, hogy a stílbútor igen ritka. Olyanokra azonban, amelyek nem teljesen tiszta stílusúak, esetleg neo, illetve biedermeier darabok, könnyebben rátalálhatunk.

A mai kor embere nem nagyon rajong ezekért a berendezésekért, hiszen napjainkban a modern, a letisztult, a minimál a kedvelt irányzat, így nem férnek bele az ízlésvilágunkba. További hátrányuk, hogy a régiségkereskedőknél általában össze vannak zsúfolva, kellemetlen szagot árasztanak, emiatt kevesen szeretnék a lakásukban tudni őket.

Amit sugallni szeretnék, hogy egy ilyen berendezési tárgyhoz éppen úgy kötődhetünk érzelmileg, mint egy házi kedvenchez. Egy régi bútordarabot tehát nemcsak megveszünk és hazaviszünk, hanem a száz évvel ezelőtt gondos alapossággal dolgozó mester keze munkáját is tiszteljük benne. Ezenkívül az sem elhanyagolandó, hogy meglátjuk benne a szépséges varázst, mely a régi korok gondolkodásmódjának és az évszázados fejlődésnek az eredménye. Mindez egyediséggel van párosítva, ezért nem meglepő, hogy ilyen bútordarabbal bizony nem minden lakásban találkozhatunk.

Gondoskodhatunk róla, elbírja a törődést, elvihetjük egy kárpitoshoz, asztaloshoz. A mester ilyenkor szinte darabjaira szedi. Nagyjából csak a váza marad meg, melyet újra kell polírozni — ez többszöri csiszolással és felületkezeléssel jár. Emellett a régi rugózatot és a bélést is ki kell cserélni, majd a megkopott, elhasználódott szövetet is újjal helyettesítik. Ezáltal a bútor új esélyt kap, hogy egy méltó helyen csillogtassa tovább bájait, ne pedig a szeméttelepen kössön ki.

Nagy előnye, hogy felújítás után, jól összerakva nem fog szétesni, nem kell tehát félteni. Új pompájában további évtizedekig gyönyörködhetünk benne, és nem mellesleg tárolásra is kiváló. Egy ilyen bútordarab természetesen a megfelelő környezetet is megköveteli, ezért nem tehetjük például laminált padlóra.

Ha ismerjük a történetét, akkor emiatt is kedves lehet számunkra — azt pedig külön sajnálhatjuk, hogy nem tud mesélni, hiszen bizonyára sok mindent látott már „élete” során…