Kovács Frigyest, a Szabadkai Népszínház magyar társulatának színművészét nemcsak a szerepei teszik ismertté, hiszen színházteremtőként és igazgatóként is kiemelkedőt alkotott. A 2003. és a 2006. évi Pataki-gyűrű Díj és a tavalyi Jászai-díj után nemrégiben vette át Kisvárdán az Oktatási és Kulturális Minisztérium Életmű-díját. Beszélgetésünk kezdetén önkéntelenül adódott a kérdés: szeret-e a díjakról vallani?
- Kellemetlen a díjakról beszélni, mert azokat nem kapják, hanem adják, ami borzasztó közhely, de így van. Persze, nagyon jólesik, ha az ember elismerést kap. Büszkeséggel tölt el, hogy az életműdíjat nem politikusok, esetleg színházon kívüli személyek szavazták meg, hanem a szakmának a legjobb ismerői, egy olyan grémium, amelynek a tagjai nyomon követik a határon túli színjátszást, és az utóbbi néhány év eredményességének köszönhetően szeretnek minket. Kis prepotenciával hadd mondjam el, úgy gondolom, ehhez az eredményességhez társulatépítőként, igazgatóként én is hozzájárultam. De sohasem az esetleges díjakra gondolva tettem a dolgomat! Mindig azt tartottam szem előtt, hogy az előadások nekünk, rólunk, hozzánk szóljanak, provokáljanak, gondolatokat ébresszenek. Azt, hogy a színház szórakoztatóipar is, mindig mellékes dolognak tartottam.
* Az életműdíj minden esetben valaminek a végét, a lezárulását jelenti?
- Harmincegy éve tevékenykedem hivatásos színházban, de amit korábban, amatőrként csináltam, annak is volt valami hozadéka. Igen, ez a díj lehet valaminek a vége, vagy ha nagyon derűlátó akarok lenni, akkor egy újrakezdésnek a mezsgyéje. Természetesen, én még szeretnék dolgozni, ha engedik. Ezt azért mondom, mert a kicsi vajdasági közösségünk elöljárói nemcsak nem méltányolják a munkámat, de igyekeznek tudomást sem venni rólam. Nem az eredményességét nézik annak a munkafolyamatnak, amit itt végeztem három évtizeden keresztül, szerényen hozzáteszem: önzetlenül és kizárólag a közösség érdekében. A vajdasági magyarság volt az éltető erőm, munkára serkentőm. Az országhatáron kívül fel is figyeltek a tevékenységemre, itthon nem. Számomra teljesen érthetetlen, hogy levegőnek néznek, de ami lesújt és letargiába taszít, az az, hogy hiába van immár majdnem húsz éve egy vagy több magyar politikai pártunk. Vajdaságban rengeteg ember szeretne a politikából megélni, beszélnek, csak beszélnek, húsz éve ugyanazt mondják, ilyen-olyan megfogalmazásban, a vajdasági magyarság pedig egyre lejjebb süllyed. Engem mindig a magyarság sorsa érdekelt, de sohasem reméltem ebből különösebb anyagi hasznot, csak szerettem volna tisztességesen megélni. Végeredményben nem panaszkodhatom, van mit ennem, ilyen szempontból engem eltartott a vajdasági magyarság. Eltartott reményekkel is harminc éven át, de most a reményvesztettség tűrhetetlen határára értem, és azt gondolom, el kell innen menni.
* Én nem hiszem, hogy az a megoldás, ha mindenki elmegy, aki teheti. Bizonyára van még erő, akarat a folytatáshoz.
- Sajnos, a vajdasági magyar politikum meghatározza az életünket, használ és kihasznál bennünket, és emiatt én nagyon elkeseredett vagyok.
* Mikor lett ennyire pesszimista?
- Három évvel ezelőtt nekem itt elismerés helyett a fejemet vették, és azóta is folyamatosan a tudomásomra hozzák, hogy számukra nem létezem. Nem tudom, mi adhatna erőt ahhoz, hogy továbbra is pozitívan gondolkodjak erről a közösségről és a vezetőiről.
* Például a jó szerepek, a közönség.
- Magyarországon rövid idő alatt két kitüntetést kaptam, és ez az egyetlen parázsló remény maradt bennem, hogy érdemes még a szakmának felmutatnom valamit. Az Újvidéki Színházban augusztusban kezdek próbálni egy Shakespeare-darabot, következik egy Macbeth az új évadban, majd rendezek is. A szakmai tapasztalatommal nem szeretnék felvágni, mert aki százévesen mondja, hogy ért a színházhoz, az sem biztos, hogy igazat beszél. Bennem már van annyi tapasztalat, hogy nagyon szívesen adnám át, akár az újvidéki Művészeti Akadémián tanítva, akár rendezőként vagy kollégaként a színpadon. Annál inkább keserű vagyok, mert azt gondolom, a szabadkai Népszínház társulata igen jó úton van, de kicsiny közösségünk mégsem hajlandó tudomást venni rólunk, miközben Magyarországon jelentős sikereket aratunk.
Természetesen mi elsősorban a közönségért dolgozunk, habár az előadásainkat nem a látványra és a tömegességre alapozzuk. Az úgynevezett modern színházat műveljük, ahol a színész testközelben van a nézővel. A néző szereti érezni a színész szagát, látni az izzadságát, átélni a szenvedését. A színház akkor éri el a célját, ha hozzá tudunk járulni az élet fontosabb dolgainak a meglátásához, megérzéséhez, gondolkodásra, elmélkedésre késztetjük a közönséget. Tükröt tartunk a társadalom elé, még akkor is, ha ez óriási közhely, de egy új világot, új szemléletet is megfogalmazhatunk egy-egy embernek a lelkében.
* A színházteremtés terén vannak-e újabb ötletei? Például egy hivatásos színház a Bánságban?
- Mérhetetlenül bosszant, hogy Nagybecskereken nem jött létre a hivatásos színház. Végre összefoghatott volna a politikum és a művészek, mert ez a kettő kell hozzá, de két határtalanul ostoba embernek az önző, kicsinyes hozzáállása miatt nem születhetett meg. Azt gondolom, ez a dolog most már úgy járt, mint a pacséri rétes, vagyis nem hiszem, hogy lesz belőle valami, de úgy kell nekünk. Néhányan úgy érezték, ismét a fejükre akarnak szervezni valamit, az egyik politikai párt rájuk akar telepedni. Ezt az ötletet úgy kellett volna nagyon óvatosan felépíteni, hogy a nagybecskereki magyar értelmiség a sajátjának érezze. De mivel valakiknek csak a poénszerzés volt a fontos, végül fejjel mentek a falnak, nagyot koppantak, aztán elhallgattak. És ez a mi sorsunk.
Szabó Attila fotója