home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Soha ne mondd, hogy soha
Perisity Irma
2017.07.03.
LXXII. évf. 26. szám
Soha ne mondd, hogy soha

Valamennyiünkkel megtörtént már, hogy számunkra elfogadhatatlan események hallatán határozottan kijelentettük: én soha... És abban a pillanatban valóban úgy is éreztük, hogy velünk sohasem történhet ilyesmi. A középkorú, szomorú asszony maga is megélt hasonlót, ezért ajánlja másoknak, hogy soha ne mondjuk azt, hogy soha, hiszen nem tudhatjuk, mit hoz a holnap…

— Már régóta olvasom a rovatot, jó néhány történetből tanultam is — mondja Léna —, de az enyémhez hasonlóra még nem futottam rá. Azt nem mondanám, hogy életutam különleges vagy rendhagyó, de annyi biztos, hogy eléggé kacskaringós volt. A szüleim városi munkáscsaládból származtak, és ők maguk is középiskolai végzettségű gyári munkásként dolgoztak. Apámra alig emlékszem, hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak, mert apám annyira ivott, hogy szinte sohasem józanodott ki. Egyik félrészeg állapotból zuhant a másikba. Ketten maradtunk tehát anyával, apa pedig alig néhány év múlva meghalt egy közúti balesetben — ő volt a hibás, mert ittasan ült kerékpárra. A szülei anyámat tették felelőssé a haláláért, szerintük ugyanis „egy kis részegség” miatt nem kellett volna elválnia a férjétől. Be is perelték anyát, a közösen felépített ház felét követelték tőle, mert állítólag anyagilag segítették az építkezést. El kellett hát adni az otthonunkat, az összeg feléből azonban csak egy udvari szoba-konyhát vehettünk. Abban nőttem fel, onnan mentem férjhez is.

Azt hiszem, azért álmodoztam egy másmilyen életről, mert a magaméval nem voltam megelégedve. Elmúltam tízéves, amikor anyám megismerkedett egy férfival, és néhány hónap után össze is házasodtak. A mostohám öreglegény volt, gyerek nélkül, és anyámtól sem kérte, hogy szüljön neki. Én is Gézusnak hívtam, mint anya, és noha nem éreztem, hogy igazán összetartozunk, jól megvoltunk egymással. Megszoktam, hogy estefelé kiült az ajtó elé, és vagy újságot olvasott, vagy gombócokat gyúrt a másnapi horgászáshoz. Anyámmal elég jó volt a viszonya mindaddig, amíg el nem kezdett ő is inni. Eleinte csak mértékkel, de egyre sűrűbben fordult elő, hogy alig tudott hazajönni, néha már az udvarban elterült a földön, úgy húztuk be a házba. Azt hiszem, anyámnak lelkiismeret-furdalása volt az első férje halála miatt — nyilván a nagymama szemrehányásának „köszönhetően” —, úgyhogy valószínűleg ezért tűrte meg a mostohámat mintegy harminc évig, egészen a haláláig.

Gyermekkoromtól kezdve állandóan sóvárogtam valami után: hol egy olyan apukáról ábrándoztam, aki játszott, törődött volna velem, hol egy olyan otthonra vágytam, melyben mindenkinek van saját szobája, és melyben fürdőszoba is van, hol pedig olyan külsőről álmodoztam, mint amilyen Majáé, az osztály szépéé volt. Én ugyanis testalkatom alapján inkább hasonlítottam fiúra, mint lányra, a modorom is nyers volt, a pénzhiány miatt pedig öltözködni sem tudtam úgy, ahogy szerettem volna. Volt egy osztálytársam, akit a szülei örökbe fogadtak, és mindent megadtak neki. Irigyeltem is az életét, de magamban azt mondogattam, hogy én sohasem tudnám más gyerekét szeretni. És egyre szilárdabbá vált bennem az elhatározás, hogy jó anya, jó feleség leszek, mert boldog akartam lenni. Huszonöt éves voltam, amikor beleszerettem a leendő férjembe. Véletlenül ismerkedtünk meg, és egy év után összeházasodtunk. Ő egy jómódú iparoscsalád sarja volt, anyósomék nem is örültek nekem, de mi boldogok voltunk. Született egy fiam, mindketten dolgoztunk, és végre elégedett voltam az életemmel. Persze, az ország széthullása minden családot érintett valamilyen módon, de mi ezt is átvészeltük. Nem akartunk másik gyereket, mert mindent meg akartunk adni a fiunknak.

2000-ben, a rendszerváltás után a férjem új munkahelyre került, ott pedig megismerkedett egy libanoni nővel, aki ötéves szerződéssel dolgozott a vállalatban. Összemelegedtek, a férjem pedig el akart válni tőlem, de mivel én nem akartam egyedül nevelni a fiamat, nem egyeztem bele a válásba. Még akkor sem, amikor a nő a szerződése lejárta után elhozott hozzánk egy kétéves, kreol bőrű, göndör hajú kisfiút, és azt mondta, ő nem mehet haza egy gyerekkel, viszont férj nélkül, mert a rokonai azonnal megölnék. Elfogadtam a kisfiút, a férjem félrelépésén is túltettem magam, és az addigi életünk romjaiból igyekeztem egy normális családot felépíteni. Ez mindaddig működött is, amíg az „igazi” fiam egyetemre nem került. Ma sem tudom megmagyarázni, miért, de teljesen megváltozott. Az apját még valahogy elfogadta, de engem látni sem bírt, én vállaltam ugyanis a kellemetlen feladatokat a nevelése során, például én vontam meg a zsebpénzét, ha erre volt szükség. A fiam még ma is meg van győződve róla, hogy az öccsét jobban szeretem, és már több mint egy éve felénk se néz. Az ösztöndíjából meg egy kis pluszmunkából tartja fenn magát, és csak az apját hajlandó fogadni időnként egy-két órára. Nagyon hiányzik, a szívem szakad meg érte, de ő hallani sem akar rólam. Ezzel szemben a mostohafiam nagyon ragaszkodik hozzám, gyakran megölel, és csak ennyit mond: ne félj, hamarosan hazajön. Ilyenkor szégyenkezve gondolok a fogadalmamra, hogy sosem tudnám más gyerekét szeretni — és szeretettel csókolom meg a mostahafiam feje búbját.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..