Az anyagból egyúttal helyben is épült több kimagasló jelentőségű objektum. Közöttük a Spitzer-kastély, nyugati homlokzatán egy kiterjesztett szárnyú turullal.

Az apatini származású Csík József által alapított, technológiailag pedig a tulajdonos fia által feljavított belcsényi cementiparnak már a Monarchia korában figyelemre méltó tekintélye volt. Virágkorának egyik lenyomataként készült el 1898-ban Spitzer Edének, a cementgyár társtulajdonosának személyes megrendelésre a helyi Spitzer család eklektikus stílusú kastélya. Módos ember lévén az épület megtervezését a kor legnevesebb építészére, az Országházat is megálmodó Steindl Imrére
(1839—1902) bízta. Az elkészült objektum későbbi felújítását és átépítését Alpár (Schöckl) Ignác (1855—1928) magyar műépítész, a „Steindl-céh” elnöke koordinálta.

Huszon-egynéhány évvel ezelőtt az épületet még jobbára célszerűen használták: a helyi önkormányzat könyvtárat, zeneiskolát, sőt rádióállomást is működtetett benne, majd egy ideig étteremként igyekeztek „hasznossá tenni” létezésének legújabb kori történelmében. Napjainkra — az 1997. évi műemléki védelem alá helyezés ellenére! — az épület sajnos alig több mint az enyészet és a barbár (le)pusztítás egyik tárgyi mementója. Senki nem jár mostanában arra, elvétve azért mégis felröppen róla egy-egy parányi fotóhír. Hirdetve, hogy köszöni, még megvan, de már egyre kevésbé reménykedik a csodában.

Pedig voltak idők, amikor a kastély szó szerint a csodák várásának és beteljesedésének helyszíne volt. A második világháború után az épületben előbb kórház működött, majd a háborús árváknak adott födelet, aminek A fiú és a hegedű című játékfilm is emléket állított. Mint minden vérbeli kastélyhoz, természetesen a belcsényihez is fűződik egy (rém)történet. A rendhagyó fabulát egyébként Milan Belegišanin (1956) újvidéki származású irodalmár és rendező is lejegyezte a Snovi zatravljenih kula (Gazzal benőtt tornyok álmai — a szerző fordítása) című könyvében. Egy Nádor nevezetű, tizennégy ujjú kőfaragómesterről szól, akiről úgy hírlett, hogy minden valószínűséggel a távoli Keletről érkezett e tájra. Aszkéta szótalansággal és elnyűhetetlen szorgalommal formázni meg az épülő kastély gipszszörnyetegeit. Végül egy napon, amikor megfáradni tetszett a temérdek pokolbéli kreatúra megalkotásától, hatalmas nyitott tenyerében kenyérmorzsák kínálták fel magukat a körötte röpködő galamboknak. Mint hamarjában kiderült, gonosz csapda rejtőzött e gesztus mögött! Az alamizsnát nyújtó tenyérbe röpülő fehér galambot az ember kegyetlenül megölé, majd tettében meg nem rendülvén, békés álomba szenderült hálófülkéjében. Hogy gonoszságának méltó jutalmát elnyervén soha többé fel ne ébredjen. Alkonyatkor a madarak bosszúból ürülékükkel borították be a távolról jött Nádor testét, ki így önmaga is gipszszoborrá lett vicsorgó teremtményeinek panteonjában.     

Az értelmetlen lepusztultságában is impozáns Spitzer-kastély digitalizált külcsínét és belsőépítészeti motívumait bemutató fényképalbumokat lapozgatva csupán egy kérdés tör fel az emberből. Az viszont elemi erővel: miért hagyjuk hogy így maradjon?! Eleink hagyatékának valóban csak az enyészet jut(hat) osztályrészül, vagy talán mégis (f)akad majd belátható időn belül valami új, biztatóan jó, afféle értékmentő is a nap alatt? Ez utóbbiban reménykedve lebbentettük meg ezúttal is a kollektív közömbösség súlyos fátylát.   

(Zoran Maksimović felvételei)