A néhai állami selyemfonoda folyóparti épülete Pancsován, napjainkban

Gimnáziumi földrajztanárunk mesélt először a japánok és a kínaiak féltve őrzött rovarának frappáns, de illegális europaizálásáról, mekkora vakmerőséggel csempészték át a középkori hittérítők a legelső selyemhernyó-gubókat abból a távol-keleti őshazából. E témakörben matatva évekkel később azt is kiderítettem, megboldogult dadusomat, Katica nénit sem csupán női szeszélyessége miatt nevezték ''bogaras”-nak a falubeliek. Szerződéses alapon selyemhernyókkal bíbelődött ő is a nagy felszámolás előtt, mint sokan mások Torontálvásárhelyen. Meg úgy általában a Vajdaságban.
Pancsova gazdasági krónikája 1733-ban említi e különc étrenden élő rovart, miként azt is, hogy akkortájt a város és környéke igencsak gazdag volt dús lombú eperfában. A hizlaltatásra begyűjtött levelektől szinte kicsattanásig gömbölyödtek a padlások kényes hőigényű, szőrös dobozlakói, majd amikor bebábozódtak a hernyók, jöhetett a ''szüret”, a gubók termikus kezelése és áztatása, végül a selyem üzemi legombolyítása.
Bezerédj Pál soproni születésű mezőgazdász gróf urat a magyar selyemhernyó-tenyésztés és selyemgyártás mentoraként tartják számon az enciklopédiák. Működésének eredményeként valóságos és rendkívül sikeresen üzemelő államvállalkozássá minősült a selyempeték előállítása, forgalma, a selyemgubók termelése. Szakmai elhivatottsága és puritánsága mellett a gróf úrról azt is feljegyezték, hogy szinte hitvallásává tette a Turini Remete hozzá intézett intelmét: ''Politizálni túl sokan politizálnak Magyarországon, csinálj inkább industriát, ezzel többet használsz a hazának.” Tekintettel arra, hogy a Temes torkolatvidékén már előzőleg is folyt selyemhernyó-tenyésztés, Újvidék és Törökkanizsa mellett, vagyis a Délvidéken, 1889-ben Pancsován is szorgalmazza a selyemfonoda alapítását, illetve a meglévő(k) bővítését, korszerűsítését. Százhúsz esztendővel ezelőtt tehát selyemgyár nyílik a homokbálványosi úton (a mai Tesla városrész peremén), majd az ezredfordulón, valójában a folyami közlekedés expanzíójának idején a folyó bal partján épülő új, impozáns téglaépületbe költözik át. Topográfiailag a kor nagynevű, de mára már szinte elfeledett ipari létesítményeinek a szomszédságába. Hasonlóan levéltári okiratok vélekednek csupán a város legelső munkássztrájkjáról is, amit éppen a harcias ''selymesek” szerveztek 1805-ben. Az 1967. évi kapuzáráskor azonban hasztalan tiltakoztak. A divatőrület a műszál (nylon) felé fordította a világpiacot, a féltő gonddal telepített eperfákat pedig a hírhedt medveszövő lepkék behurcolása ítélte pusztulásra. Kuriózum viszont, hogy az 1899-ben emelt Magyar Királyi Selyemfonoda folyóparti épülete, amelyben a selyem után az új idők szellemében gumit és műanyagot gyártottak, még száztíz év után is látszólag igen jó állapotban van. Igaz, kétségtelenül ráférne néhány konkrét karbantartási intézkedés is, nemcsak a névleges műemlékvédelem.
Reális felmérések szerint maga az Óváros részleges revitalizációja is - e téren itt-ott már látni is valami mocorgást! - temérdek pénzbe kerül(ne), de mindenképpen hálás invesztíció (lenne). A hajdani birodalmi határváros ugyanis nemcsak évszázadokra visszatekintő múlttal (plusz, sajnos, még mindig előrehaladottan szennyezett aeroszférával!) rendelkezik, ugyanakkor gazdag kultúr- és ipartörténeti, ennélfogva pedig potenciális turistacsalogató hagyatékkal is. Helyenként eléggé lepusztulva - zömében azonban még mindig megmenthetően.
Csak meg kell(ene) találni végre ama (selyem)gubónak, az avatatlan szemek előtt érdekesmód mindig rejtve maradó szálvégződését.