Az Egyesült Királyságban ugyanis kétfajta időjárás van: eső és eső előtti. Kijutásomat egy angol barátomnak, James Bunyannek köszönhetem, aki meghívott, hogy vezetőként részt vegyek a Hants and Dorset Christian Youth Camp nevű dél-angliai, keresztény kamasztáborban.

Először utazom repülőn. Öv pedánsan becsatolva, le nem venném a szemem az ablakról. Vagy húsz percig várakozom, mire végre felszállunk, és jön is vele az első repülés izgalma: a gép felemelkedik, a gyomrom egy kicsit lemarad, a táj megdől, majd térképpé változik. Egy kicsit infantilis volna, de legszívesebben felkiáltanék: repülünk, repülünk!

A mellettem ülő középkorú férfi viszont csak a mobilján pötyögtet valami bugyuta videojátékot. Nem tudom megérteni, hogy lehet valaki ilyen vak. Tízezer méter magasan vagyunk, időközben az italos kocsi is megérkezik, és én tízezer méter magasan borozom. Salamon minden dicsőségében hiába vágyott volna erre — gondolom. Néhány óra múlva aztán meglepődöm magamon. Fészkelődni kezdek, a perceket számolgatom. Háromórányi repülés elég arra, hogy a csoda hétköznapi közlekedéssé váljon. Ez is hiábavalóság.

Aztán megérkezem a Heathrow-i repülőtérre. Hatalmas épületkomplexum, melyben az ember nagyon jelentéktelennek tudja érezni magát, de nem is vártam mást. Viszont meglep, hogy a reptéren szinte kizárólag bevándorlók dolgoznak. Furcsa érzés Londonban turbános biztonsági őrt látni. Aztán találkozunk Jamesszel és a feleségével. A lakásukon nemsokára még egy meglepetés ér: az angol konyha egyáltalán nem rossz! Otthon eszembe sem jutott volna kolbászt mézzel sütni, pedig már látom, máshogy nem is érdemes. Hány, ó, hány kolbászt pazaroltam el odahaza!

Másnap öten utazunk le autóval Dorset megyébe, ahol a tábort rendezik. Először furcsa az angolokkal beszélgetni. Valóban udvariasabbak és távolságtartóbbak, mint mi, vajdaságiak, kevesebbet árulnak el magukról. Elsőre szinte hidegnek érzem némelyiküket. Sokuknak a beszédmódjuk is más, jobban meggondolják, mit mondanak, a három másodperces beszédszünet náluk még nem számít kínos csöndnek. Emellett állandó megerősítést, helyeslést várnak el, gyakran teszik hozzá egy-egy kijelentő mondathoz: „isn’t it?” Ez a fajta előzékenység vagy alázatosság másban is meglátszik, például abban, hogy sokan szégyellik Anglia birodalmi múltját, gyakran kérnek érte bocsánatot, sőt, egyesek a britet igazán rasszista nemzetnek tartják (ami szerintem abszurd állítás).

Amikor megérkezünk a helyszínre, végre eljut a tudatomig, hogy itt a tábor bizony nemcsak egyhetes, közös időtöltés, hanem valódi élmény sátrakkal, hálózsákkal és mobilvécével. Ráadásul már az első éjszaka zuhogó esőben botorkálok esernyőm maradékaiba kapaszkodva a kijelölt sátram felé. Welcome to the U.K.! A ponyva alatt azonban meglepően száraz és kényelmes, azt hiszem, még kényelmesebb is, mint odakint, a tomboló ítéletidőben.

Az HDCYC tábor története egyébként egészen a második világháborúig, a normandiai partraszállásig nyúlik vissza. A szövetséges csapatok éppen ezen a vidéken gyülekeztek és készültek a háborút eldöntő csatára. A tábor alapítóinak az volt a céljuk, hogy a helyi gyerekeknek valami más elfoglaltságuk legyen, valami, ami elvonja a figyelmüket a körülöttük masírozó katonákról. A tábort egy év múlva ismét megtartották, és ha az angolok egyszer elkezdenek valamit, abból hagyomány lesz. A hét évtized során rengetegen tértek meg itt, a lélekmentés pedig mindmáig folyik. Persze vannak kamaszok, akik csak a társaság és a hülyéskedés végett jöttek, de a csoportos beszélgetésekből, a közös istentiszteletek hangulatából vagy éppen az ebédlői párbeszédekből, úgy látom, erősebben mentek el, mint ahogy érkeztek.

A csoportom négy fiúból áll. Egyikükkel remekül kijövök, a többiekkel kapcsolatban viszont egész héten azt érzem, nem nyílnak meg igazán. Egyikük sem mer a másik kettő miatt. Elérkezik az utolsó este, és megkérdezem őket, szeretnének-e közösen imádkozni. A szemükből úgy látom, mind a hárman erre vártak, de egyikük sem merte ezt felvetni, egyikük sem akart gyengének látszani. Talán nem is olyan mások ezek az angolok, mint mi.

Ami meglepett, hogy az angolok — vagy legalábbis a tábor lakói közül sokan — nagyon szeretnek táncolni, teljesen el tudnak ebben merülni, és mivel élvezik, jól is csinálják. Még az istentiszteleteken is van némi ritmikus mozgás — ami azért Angliában is inkább kivétel, mint szabály —, de az angol fiatalok táncszeretetét leginkább a táborban tartott két „világi” buli mutatja meg nekem, ahol a vezetőkből összeverbuvált zenekar kiváló koncerthangulatot teremtett. Ez is része a tábor filozófiájának: megmutatni, hogy a kereszténység nem poros zsoltároskönyvek feletti unott, kényszerű éneklésről szól, hanem nagy részben az örömről és az élet, az igazi élet élvezetéről.

Az angolok a több száz éves dalokat sem felejtették el, sőt, a három templomban, ahol jártam, mindenhol a repertoár jó nagy részét ezek teszik ki. Talán meglepő, de ezek a dalok a régies nyelvezetük ellenére mindhárom helyen korszerűen hangzottak. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy elektromos gitárral, dobfelszereléssel adták őket elő, másrészt talán annak is, hogy a mai popzene a régi angol zenében (is) gyökerezik. Gyönyörű, mély dalszövegek maradtak így használatban. 

A tábor befejeztével Jamesék egy olyan angol várost mutatnak meg, amelyről nem is hallottam még, a neve Salisbury. Leesik az állam, amikor megtudom, hogy ez a hely egyik kedvenc íróm, William Golding városa. A torony történetét éppen a salisburyi katedrális tornya ihlette, melynek, mint a helyiek mondják, nem kellene állnia, de mégis áll. A magyar nyelvű (!) prospektus még fel is hívja a figyelmet a meghajlott oszlopokra. Nem csak az oszlopok érdekesek. Salisburyben valóban minden kőnek van története. De mit vár az ember egy olyan várostól, amelyben előbb a katedrálist építették meg, és utána nőttek köré a házak? Még pontosabban nem is ez volt itt az első épület, a katedrális építése előtt ugyanis emeltek egy kisebb templomot is, hogy a munkásoknak is legyen hol imádkozniuk. Jellemző. Angliában minden sarkon templom van, és ha a templom nincs százötven éves, csitrinek számít. Szerbiai evangéliumi keresztényként furcsa, hogy a kereszténység vagy legalábbis annak szimbólumai ennyire jelen vannak a hétköznapokban. Az otthoni gyülekezetemben a tipikus élettörténet valahogy úgy kezdődik, hogy tizenöt évig kábítószerfüggő voltam, de Isten megszabadított, a legtöbb angliai keresztény viszont eleve keresztény családba született. Nem hiszek az államegyházakban, de azért kár, hogy az utóbbi évtizedekben Anglia (is) menekül ettől az örökségtől. Egészen bizarr jele ennek például Londonban, hogy a villanyrendőrök lámpáin LMBTQ-szimbólumok világítanak.

Szóval London. London a világ legjobb metropolisza, gondoltam sokáig. Talán a túlzott elvárások miatt nem ájultam úgy el. Amíg én a nyüzsgést, a furcsaságot, az izgalmat vártam tőle, addig a vendéglátóim inkább a város nyugalmasabb részeit értékelik, és előbb a Hyde Parkot mutatják meg, a legnagyobbat a rengeteg londoni park közül. De azért a főváros sem csalódás: az ezeréves vár a városközpontban, a Big Ben, a piros telefonfülkék és a burritos emlékezetessé teszik ezt a napot is. Londonban egyébként rengeteg szobor van. James, amikor már a sokadik lovas szoborról kérdezem, csak annyit mond: „Nem tudom, ki ez, de valószínűleg sok külföldit ölt meg.” A Buckingham-palotát is meglátogatjuk, hát hogyne látogatnánk meg. Európaiként, azt hiszem, nem is lehet egészen megérteni azt a tiszteletet, szeretetet, amelyet az angolok éreznek a királyi család és főleg a királynő iránt. Talán azért, mert a briteket jobban megkímélte a rendszerváltásoktól az utóbbi néhány évszázad történelme, mint Közép-Európát.

És végül ismét a repülőn ülök, most a másik irányba tartok. Jön az italos kocsi, hozza az üdítőket és a bort. Eszembe jut a tábor egyik utolsó reggele, amikor a konyhasátor mellett állva a (szokatlan) napsütésben arra gondoltam, ez a hét az egyik legértelmesebb cselekedet volt, melyet az életemben csináltam. Ez nem volt hiábavalóság.

A nyitókép Lois Bunyan felvétele