Március 15-e, nemzeti ünnepünk, jelképpé vált, a magyarság szabadságszeretetét, szabadság utáni vágyát fejezi ki. A magyar szabadságharc kezdete, de 1990 óta a Magyar Sajtó Napját is ekkor ünneplik, annak emlékére, hogy 1848-ban ezen a dátumon nyomtatták ki a magyar sajtó első szabad termékét: a 12 pontot és a Nemzeti dalt. Állítólag Petőfi Sándor eredetileg így kezdte a költeményét: ,,Rajta magyar, hí a haza”. De azt mondták neki, ez nem lesz jó, mert a magyar csak úgy tud elindulni, ha talpra áll. Áthúzta a ,,rajta” szót, és odaírta: ,,talpra”.
Az eseményeket bizonyára mindenki ismeri. A Pilvax Kör tagjai, élükön Petőfivel, Jókaival és Vasvárival elhatározták, hogy maguk szereznek érvényt a sajtószabadságnak. Elindultak Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdájához, ahol cenzúra nélkül kinyomtatták az Irinyi József által megfogalmazott 12 pontot, valamint Petőfi Nemzeti dalát. Délután nagygyűlést hirdettek a Nemzeti Múzeum előtt, ahol már több tízezer ember megjelent. Itt felolvasták a 12 pontot és Petőfi is elszavalta költeményét. A Várba vonultak, hogy a Helytartótanáccsal elfogadtassák követeléseiket. Ez sikerült, így vér nélkül győzött a forradalom. Az összegyűlt tömeg követelésére Táncsics Mihályt is szabadon bocsátották.
Mint már annyiszor, most ismét a sajtószabadságról kellene írnom. Önmagamat és a korábban már többször hangoztatott, egyesek számára unalomig ismert gondolataimat nem szeretném még egyszer megismételni, újat viszont nem igazán tudok mondani. Hogy itt és most van-e sajtószabadság? Van. Ezt bizton állíthatom. A vajdasági magyar sajtóban az újságíró nemcsak azt írhatja le, amit szabad, hanem amit igazából gondol, amit a szíve-lelke, lelkiismerete (?) diktál. Az más kérdés, hogy ezt le meri-e, le akarja-e írni! Ez már az öncenzúra témakörébe tartozik, ami szintén nagyon kifejezetten jelenik meg. Hogy miért nem bírálja például a magyar politikusokat, amikor azok esetenként nagyon is rászolgálnak? Miért nem jár utána, kutat, gyűjt bizonyítékokat és hozakodik elő a viselt dolgaikkal, amelyek a tudomására jutnak? Annak ellenére, hogy a közvélemény egy része meg van győződve arról, hogy az újságírókat, köztük a magyarokat is, lefizetik, megvásárolják, ebben az elhallgatásban csak a legritkább esetben játszik főszerepet a vélt vagy valós anyagi előny. Nem állítom azt, hogy a kollégáink között nincsenek olyanok, akik a kedvező színben való feltüntetés ellenében nem fogadnak el bizonyos ajánlatokat, de nem ez a jellemző.
Nem lehet magyarázat, de inkább az van, hogy a jelenlegi politikusok többségével valamikor együtt lázadtunk, küzdöttünk, ezért most talán elnézőbbek vagyunk velük szemben. Látjuk a hibáikat, magánbeszélgetések alkalmával meg is mondjuk nekik, de aztán mégsem kiáltjuk ki ország-világnak. Némiképp az is visszatart minket, hogy nem akarunk részt venni a nagy, magyar, össznemzeti marakodásban, nem fordulunk a saját ,,véreink” ellen, nem gáncsoskodunk mi is. Megteszik azt annyian, helyettünk is. És főleg azok, akik nem jutottak elég közel a hatalom húsosfazekához. Akiknek nem sikerült megragadniuk a merőkanalat, de most szívesen kicsavarnák mások kezéből. Sokunkat éppen ez riaszt vissza. Hogy tisztábban látunk, mint mások. Mert sokan közülünk nem állnak az egyik oldalon sem, hanem a sokat emlegetett, de a gyakorlatban egyre megvalósíthatatlanabbnak tűnő arany középúton igyekeznek járni. Ami egyesek szemében szintén bűnnek számít. Éppen ezért a községi szinttől kezdve egészen a legmagasabb körökig vannak kísérletek arra, hogy a politikusok az újságírót maguk mellé állítsák, a jó ügy, a magyarság érdekében a saját szószólójukká tegyék, udvari firkásszá süllyesszék. Ezt vissza lehet, sőt, kell is utasítani. Legfeljebb viseljük a következményeket. Mert erre is van példa. A vajdasági magyar újságírásban is.
Én egyébként a mindenkori vagdalkozókat, a mindenkit mindenhol és mindenáron bírálókat sem szeretem, akik csak azért kritizálnak, gúnyolódnak, ironizálnak, hogy ezzel másnak tűnjenek, mint a többiek. Nem biztos, hogy ez a sajtószabadság. Hogy ők szabadabbak és jobbak, mint mások.
Az újságírónak egyébként sincs becsülete. Egyesek (ki)szolgálónak tekintik, akit - megjegyzem - ennek ellenére igencsak rosszul fizetnek, mások, nagyon sokan, úgy gondolják, jobban értenek a munkájához, mint ő maga. Állandóan pocskondiázzák, hiszen a közvélekedés szerint soha semmit nem tud jól megírni. Vagy ha mégis, akkor ezt el nem ismernék a világ minden kincséért sem. Újságírót - és ebben a ,,sorstársaim” bizonyára megerősítenek - csak a legritkább esetben dicsérnek meg. Legalábbis nálunk. Igaz, van egy díj, amelyet éppen március 15-én adnak át, immár harmadik éve. De hogyan? Kulcs szerint, mint a régi átkosban. Mert nem az számít, hogy ki mit tett, hogyan teljesített egész évben, hanem az, hogy melyik szerkesztőséghez tartozik. Az első évben Hét Nap-os kapta, tavaly Magyar Szó-s, az idén Újvidéki Televízió-s. Jövőre bizonyára a rádiósok lesznek soron.