Rutonityosítás — avagy a jelmeztől a teológiáig

Rutonityosítás — avagy a jelmeztől a teológiáig

Rutonity Róbert színművész úr egy igen alapos ember.

Olyan, aki ha egyszer megígér valamit, azt biztosan be is tartja. „Mikor indul a sinó, hogy trubácsokkal várjalak?” — hangzott a kérdés az interjú napján, s az állomásra érve tényleg ott várt ő és a trubácsok. Azt nem ígérte meg, hogy élőben fogadják jöttömet, a telefon hangja azonban tökéletes atmoszférát varázsolt, s így vagy úgy, de ismét tartotta a szavát. Róberttel nem lehet csak úgy kutyafuttában interjúzni. Ehhez esetemben tartozott egy figyelemre méltó vacsora, reggeli és ebéd is.

— Majdnem tényleg szereztem neked egy zenekart, képzeld. Ahogy gyalogoltam az állomás felé, találkoztam néhány muzsikussal. Rájuk is kérdeztem, nem jönnének-e el téged meglepni, de sajnos nem értek rá. Pedig jó poén lett volna — mondja Robi, s hozzáteszi: reméli, nem ettem, mert készült egy könnyed nyári vacsorával. Dinnyetál, sajtok, olajbogyó és házi készítésű, saját kézzel gyúrt tésztájú töpörtyűs pogácsa. (Hát, van még mit tanulnom tőle vendéglátásból, az biztos.)

* Köszönöm a vacsorát.

— Reggeli is lesz, és ebéd is, csak mondd meg, mikor szoktál ébredni, és milyen kávét iszol reggelente.

* Hihetetlen vagy. Le vagyok nyűgözve. De interjúzni jöttem, nem dőzsölni, úgyhogy beszéljünk is egy kicsit arról, hogy az idei Tanyaszínház Képzelt beteg című előadásához (és még sok más előadáshoz is) te tervezted és készítetted el a jelmezeket. Honnan jött a rajongás a színészettől azért eléggé eltérő művészeti ág iránti?

— Már gyerekkoromban is nagyon szerettem rajzolni, főleg különböző ruhákat. Firkálgattam, nem volt tudatos, csak mostanában fogtam fel én is, hogy ez valószínűleg mindig foglalkoztatott. Férfi és női alakokat rajzoltam és öltöztettem papíron. Ami még érdekes, hogy már akkor is a habos-babos, barokkos stílus volt jellemző ezekre az öltözékekre. Nyilván akkor még nem tudtam, hogy ez egy szakma. Évekkel később Zentára kerültem színészként, s tudjuk, hogy sok mindenben hiányt szenvedünk, és nem csak mi, ez általánosan jellemző a kultúra (nem) támogatottságára. Ez nem panaszkodás, ezek tények. És akkor, egyik alkalommal eszembe jutott, hogy szívesen megpróbálnék jelmezeket tervezni én magam is.

* Ebben az is benne volt, hogy nem mindig tetszett, amiben játszottatok? Vagy esetleg az, hogy ilyet te is tudnál?

— Az, hogy mi tetszik, és mi nem, nem játszott ebben szerepet, mindenkinek van egy stílusa, ízlésvilága, van, amit jobban szeret, van, amit kevésbé. Nekem is volt már olyan jelmezem, amely nem volt annyira a kedvemre, s olyan is, hogy azt éreztem. én kreatívabban meg tudnám csinálni. Ekkor fordultam a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatójához, Wischer Johannhoz, azzal az ötlettel, hogy szívesen megpróbálkoznék a jelmeztervezéssel, ha van bennem bizalma. Gondolkodott egy kicsit, hisz azért ez nagy felelősség, semmit nem mutattam fel ugyanis addig.

* Megmutathattad volna a gyermekkori rajzaidat.

— Haha. Hát igen, az arcomba is röhögött volna. Egyik nap aztán behívott, s azt mondta, hogy ha komolyan gondolom, akkor rám bízza az egyik gyerekelőadás jelmeztervét. Nagyon megörültem.

* Hogyan kezdtél bele?

— Van bennem egy jó értelemben vett spórolási hajlam. Megpróbálni úgy kihozni egy jelmezt, hogy minél kevesebbe kerüljön. Igazából ez egy sportág. Nyilván a pénz mindenhol gond, de mindig van egy kevés arra, amire kell. No, ezt a keveset próbáltam még jobban csökkenteni. Szokták mondani, hogy sz..ból várat. Ez a mottóm. S egyre jobban megy. Már szaga sincs.

* Volt benned akkor egy olyan érzés, hogy hú, na most meg kell mutatnom, hogy legyen következő alkalom is?

— Később már igen, de az elsőnél még nem. Az éljük túl pörgött a fejemben, mert szembesültem azzal, hogy ez nem olyan egyszerű dolog. Van egy rendező, színészek, nem lehet önmegvalósítani. Arra ott vannak a divattervezők, akik ráaggatják a modellekre a ruháikat, amelyeket ők szó nélkül megsétáltatnak. Nem is szeretnék ebbe az irányba menni.

* Több mint tíz előadás jelmeze van már mögötted. Hogyan dolgozol?

— Újrahasznosítok, átalakítok. Nagyon drága az új méteráru, s igazából magát a textilt ki tudjuk nyerni használt ruhákból is. Mivel én magam is színészből vagyok, fontosnak tartom, hogy a jelmez kényelmes legyen, jól érezze magát benne a színész, tudja viselni. Akkor vagyok a legboldogabb, ha látom, hogy elégedett a kollégám azzal, ami rajta van. Nem szorítja, nem látja úgy, hogy csúnya benne. Mert ha az ember nem érzi azt, hogy a jelmeze segíti a karakterét, akkor baj van. S nem minden jelmeztervező veszi figyelembe ezt. A Tanyaszínházban sokat beszélgettem a rendezővel, Radoslav Milenkovićtyal, valamint a színészekkel. Az elején elmondtam a koncepciómat, és azt is, hogy kommunikáljanak velem, hiszen egy ötletre több megoldásom is van, és mind én vagyok, de lehet, hogy egy másik verziótól a színész nem fogja azt érezni, hogy vásárra vitték a bőrét. Az a legrosszabb, ha megalázónak érzi. Van, aki nincs kibékülve százszázalékosan a testével, például vékonynak érzi a karját, akkor én, a jelmeztervező megsegítem, és egy olyan felsőt adok rá, amely nem hangsúlyozza azt ki.

* És a kiegészítők? Jól érzem, hogy nagyon szereted ezeket az apró részleteket? Stanislava Orlović karakterének melltartóján minden jelenetben valami más volt látható. Csengő, trollok vagy éppen egy púderes doboz.

— Imádom őket. Itt aztán kiélhetem magam. Van egy darab anyag, amely önmagában semmit nem képvisel. De amint rákerül egy figura, csengő vagy bármi más, életre kel. Persze csak akkor, ha a színész életre tudja hívni a színpadon. Nagyon köszönöm minden tanyásnak, hogy ez sikerült. Éltették a jelmezeket a karakterrel együtt, jólesett ezt látni. Az én szememben az hiba, ha külön kell tárgyalnunk zenét, jelmezt, díszletet, amikor egy előadásról beszélünk. Nem jó, ha valami nagyon dominál, mert elkezd külön életet élni. Tetszik vagy nem, egy darab nem a jelmezekről szól, kivéve, ha van dramaturgiai funkciója.

* Van egy már kialakult stílusod, stílusjegyed, amelyet mindig használsz?

— Szeretem a meséket, a meseszerűséget, az élénk színeket, az éles kontúrral megrajzolt textileket, a pöttyöket, a csíkokat. Ezenkívül rajongok a pop-art és a trash art vizuális világáért. Valahol az inspirációm Lady Gaga és a mai vajdasági esztrád között van. Ezeket átengedve a saját szűrőimen rutonityosítok. S talán ettől lesz egy kicsit más, egyéni, és nem koppintás. De merítek a hétköznapokból is. Imádok sétálni, és figyelni, milyen ruhanemű van az embereken. Ha jobban odafigyelsz, elképedsz, mennyi bátor ember létezik. Mert a rajtuk levő ruhák viseléséhez tényleg bátorság kell. Szóval mindent összevetve a párosítás, kísérletezés, az installációk létrehozása jellemez talán a legjobban. Van egy kifejezés a szerb nyelvben, ez a budzsizni. Nem is lehet elég jól lefordítani magyarra. Felturbózni, talán.

* Felpimpelni.

— Hoppá, ez is egy jó kifejezés. Nos, ha van egy régi rossz cipő, akkor ezzel a budzsizós technikával új formát adok neki, egyben megóvom a szemeteskukától. Felfrissítem festékkel, masnikkal. És tudod, még mit szeretek nagyon? Az ázsiai üzleteket. Egy kínai számomra olyan, mint egy színházi jelmeztár. Annyira jók ezek az üzletek, az ember MINDENT meg tud vásárolni. Sokszor megihletődöm bennük. Kimeríthetetlen giccsparadicsom. Persze ezeket át kell mindig alakítani, elvenni a kínai jelleget.

* Azt mondtad, nem gondolkodsz divattervezésen, de én kaptam már tőled két saját tervezésű nyakkendőt, amelyeknek még a csomagolásuk is olyan igényes volt, mintha egy divatszalonból jöttek volna. Ilyen nyakkendőt először rajtad láttam, tehát csak készítesz magadnak ezt-azt.

— Néhanapján tényleg előfordul, de nagyon óvatos vagyok, hiszen nem bánok még olyan jól a varrógéppel. A fejemben megvan az ötlet, amit meg is tudok csinálni, de az esztétikáján van mit csiszolni. A színházban az a fontos, hogy strapabíró legyen a ruha. Át kell vészelnie a próbákat, előadásokat, állandó mosást, szárítást, valamint a színész sem kíméli. Nem is az a dolga. És szeretem is ezeket az esztétikátlanságokat. Például azt, ha látszik, hogy a cérna más színű, mint az anyag, vagy nem egyenes. Ezeknek a nyakkendőknek is az a lényegük, hogy nem szabályosak. Egyenetlenül vannak elvarrva. Magamnak életemben először egy zakót varrtam, egy esküvőre voltam hivatalos, s szerettem volna valami egyedit viselni. Összevissza anyagokból készítettem, dominók voltak a gombok helyén, de sajnos kimostam egy kicsit több fokon, mint kellett volna, és hát a végét sejtheted. De nem tudom még elképzelni, hogy rajtam és talán rajtad kívül ki az, aki viselné ezeket a kreálmányokat.

* A ruhák mellett ott vannak a szobraid, nemezelsz, festesz, dekupázsolsz, s még ki tudja, mit nem csinálsz. Ez miért kell? Kikapcsolódás vagy inkább önmegvalósítás?

— Egy kicsit mindkettő. Van bennem igény az önkifejezésre, amire nem elég a színpad. Azt érzem, hogy ott nem teljesen használnak ki. Lehet, ez nem egy jó meglátás, és az is előfordulhat, hogy csak én nem használom ki önmagamat eléggé a színpadon, ezt nem tudom, de próbálkozom. Teret, lehetőséget kapok, hisz elkészíthettem egy monodrámát, s ha ez nem elegendő, akkor nem tudom, mi az.

* De benned több van.

— Több. És ott a terápiás jelleg is. Amire még büszke vagyok, az a botanikus kertem itt a teraszon. Nagyabonyi Emese és Nesity Máté itt a nappaliban öntötték ki a mellszobromat, két szívószálon keresztül kaptam csak levegőt, rajtam száradt tíz kiló gipsz, majdnem megfulladtam, de most van egy szökőkutam a saját mellszobromból. Ezzel kevesen dicsekedhetnek. S ezt nevezhetjük egoizmusnak vagy exhibicionizmusnak is. A nappalimban van egy fotókiállítás a rólam készült képekből. Gondolkoztam, hogy kiírom a fotósok nevét: Bach Máté, Hajdú Tamás, Mikus Csaba, de vannak itt a te képeidből is. Azt érzem, hogy rengeteg időm van, amit meg is cáfolok rögtön, mert soha nincs időm semmire. És mégis. Kell mindig valami új. Tavaly például beiratkoztam teológiára.

* A teológiát?!

— Haha, igen. A nyár számomra mindig olyan időszak, amikor valami újba kezdek bele. Az idén angolul tanulok, és az úszástechnikámat fejlesztem. Ültem a szobámban tavaly, rám szakadt három szabadnap, és azon gondolkodtam, hogy mennyire elhanyagoltam magam. Túl sok mindent vállalok, de én, a Robi elveszek az egészben. Minden kifelé történik, kevés jön be. És egy színésznek, művésznek muszáj töltődnie, táplálkoznia. Könyvekből, filmekből, utazásokból. Kellenek az impulzusok. Jelmeztervezést szerettem volna tanulni (mindig van mit tanulni, pláne egy amatőrnek). Nyár vége volt, minden felvételit lekéstem, s megláttam a neten, hogy Szegeden, a teológia karon még hirdetnek felvételit.

* S a jelmeztervezésről ugrottál a teológiára, mert azt dobta a net?

— Elég vallásos családban nőttem fel, van egy erős alapom. Anyu római katolikus, apu pravoszláv, s mindkét vallást gyakoroltuk otthon. Nagy bibliai tudásom van, és mindig érdekeltek a vallások. Olvasgattam a Biblián kívül a Koránt és a Tórát is, és sok volt bennem a kérdés, hiszen otthon azért elég dogmatikusan állnak a valláshoz, én ettől egy picit liberálisabb vagyok. Ezért úgy döntöttem, megpróbálom. Fel is vettek ösztöndíjasnak, s nagyon boldog voltam. Szeretek kérdezni, és egészséges vitákba bonyolódni, nagyon élveztem azt a fél évet, amíg ott tanultam.

* S miről vitáztál?

— Egyszer például a homoszexualitásról beszélgettünk, amely ugye bűn, nem is kell vele foglalkoznia az egyháznak, örök kárhozat vár minden melegre, mert meg fogja semmisíteni önmagát. Nem értettem, mire gondolnak, s rákérdeztem, hogy mégis hogyan, hiszen régebb óta tart, mint a kereszténység, s még mindig nem semmisült meg. Az volt a válasz, hogy márpedig meg fog semmisülni, mivel nem reproduktív. És akkor megkérdeztem, hogy a római katolikus egyház is meg fog-e semmisülni, mert az sem reproduktív? Ezután pár perces kellemetlen csönd állt be. Pedig tényleg szívesen vitáztam volna tovább.

* S miért hagytad abba a teológiát?

— A színház mellett nehéz volt egyeztetni még úgy is, hogy levelező tagozatra jártam. Ritkán volt szabad a teljes hétvégém, az összeköttetés is rossz, s a latint, ógörögöt, hébert például biztosan nem tudtam volna otthon egyedül megtanulni, a kiejtéshez kell a segítség. Hát ezek miatt is kénytelen voltam. De lehet, egyszer majd újrakezdem.

* Tervek?

— Folyamatosan vannak terveim. Publikusak és nem publikusak is.

* A nem publikusakat mondd! (Nevetünk.)

— Azt majd később. Állandóan agyalok, mérlegelek, de egyre ritkábban fordul elő, hogy vakmerően vágjak bele valamibe. Szeretem a kényelmet, és előre megtervezni mindent. A változás, az újítás az, ami hajt. Terveztem Izraelbe utazni a nyáron, de nem jött össze. Viszont lehet, hogy stílusosan karácsonykor ellátogatok Betlehembe.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A végzet asszonya(i)
Színház
Minek a szív…
Színház
Facebook

Támogatóink