Bordás Győző a díjjal Szabó Attila fotója

* A Szenteleky Kornél Irodalmi Díj bírálóbizottsága egyhangúlag neked ítélte oda az idei rangos elismerést, s miként Bányai János, a bizottság elnöke hangsúlyozta: olyan ember kivételes tevékenységének a megbecsüléséül, aki nemcsak íróként, szerkesztőként és könyvkiadóként keltette fel már régóta a közvélemény figyelmét, hanem tájunk szépirodalmi és művelődési életének tevékeny szervezőjeként, alakítójaként, az irodalmi értékek terjesztőjeként is. Rajtad kívül szinte senkit sem tudok, aki ennyi mindennel foglalkozna: írsz - szépirodalmat, esszét, jegyzetet, újságcikket stb. -, szerkesztesz, ötleteket adsz a rászorulóknak, önzetlenül támogatod a kezdőket, kéziratok után kutatsz. Hogy bírod ezt a tempót?
- Ha a tempóból kell kiindulnom, akkor elsősorban szüleimre és a genetikára hivatkoznék. Hiszen, ha valaki, akkor ők ,,tempós' életet éltek. A negyvenes években fölnevelni öt értelmiségi gyermeket abból a mindössze ezerkétszáz négyzetméternyi óverbászi kertből, amelyen apám, s ide egy jelző is kívánkozik: csodálatosan kertészkedett, s ahol a saláta-retektől a tearózsáig és az üvegházi ciklámenig, primuláig, sőt orchideáig mindig minden megtermett és virágzott, csakis tempós munkával lehetett. Hajnali öttől majd éjfélig. A csokrok elkészítésének mestere apám volt, anyámmal az oldalán, aki gimnáziumi érettségivel, s kiváló szín- és formaérzékkel tette a dolgát. Reggeltől estig. De ha hirtelen utazás végett éjfélkor kopogtattak be egy, mondjuk, hajnali koszorúért, akkor az is mindig készen volt. Valahogy ezt az ő ,,recept-jüket és, remélem, munkabírásukat örököltem, és vittem át, tudatosan is, saját, egészen másfajta hivatásomba.
* Te valahogy mindig ügyeltél arra, hogy ne tolódj el sem túlságosan balra, sem túlságosan jobbra... Rengeteg támadás ért emiatt . Kibírtad. Tetted a dolgod. A ,,más iránti tolerancia és a munkád az, ami melletted szól. Nehéz volt?
- A munka mindig nehéz, de ha a végeredmény jó, akkor a nehézségek azonnal feledésbe merülnek, kapásból talán ennyit. De ezzel a ,,balra' és ,,jobbra' tolódással úgy vagyok, hogy mindig igyekeztem itteni kultúránk érdekében megtenni azt, amit jónak, hasznosnak véltem. Hogy egészen világos legyek: Tito idejében és ma is. És amiért nagyon boldognak érzem magam: munkámért soha semmilyen jelentősebb szakmai bírálat nem ért. Még akkor sem, amikor Kubát Jánossal, a Magyar Szó akkori főszerkesztőjével fejünket vehették volna a 44-es, addig szigorúan tabu-téma, mondjam így: zárlatmentesítéséért. Hogy ezt ma már nemigen emlegetik, más kérdés.
* Mikor volt a legnehezebb?
- Ezt is pontosan meg tudom mondani: 1995 és 2001 között. Ebben a nem egész hat évben voltam, a - akkor így hívtak bennünket - Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat vezérigazgatója. Sok gyors, kintről hozott, előző igazgatók cseréje után esett rám a ,,felkérés', mint aki már akkor huszonöt éve óta ott voltam a Házban (sicc), vállaljam a posztot. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem megtiszteltetésnek is a megbízatást. De... azonnal jöttek a problémák, csőstül. A Magyar Szó ellenzéki lap (mi más lehetett volna, tucatnyi szerkesztő régi munkatársam, barátom, többen évfolyamtársaim az egyetemről), a nyomda ellenzéki lapokat nyomtat: az azóta megszűnt Naša Borbát, a Danast, a Kragujevaèke novinét, a Kikindske novinét, az újvidéki Nezavisnit (máig adósaink)... Hellyel-közzel, amikor Belgrádban senki sem merte nyomtatni, akkor a Bliccet is. Éjjel keltettek az ágyamból: ,,Ez most nem kérés, hanem rendelet. Leállítod a rotációs gépet!' A válaszom - s ezért Fehér Kálmán bátor kiállásának vagyok hálás - : - Ha írásban megkapom az ügyészségtől, hogy a lapok bármely számát betiltották, vagy az alapítónk (ekkor már a Tartományi Képviselőház volt az) ugyancsak írásban tiltatja meg a nyomtatást, akkor leállíttatom a gépmesterrel, merthogy nekem, filozopter létemre, fogalmam sincs, melyik gombot kell megnyomnom. Éjfél után kettőkor bementem, a család mindenre el volt készülve. Azóta másfél doboz cigaretta is elmegy naponta. S akkor a 99-es bombázásokról nem is beszéltem. 560 ember életéért voltam felelős. Amikor megszólaltak a szirénák, nappal a munkahelyemen voltam, éjjel viszont a tizenharmadik emeleti lakásunkból jeleztem, mit láttam, mi történik, de mindig hozzátettem, aki fél, ne maradjon a házban. Csak mintegy zárójelben: a Forum-ház szomszédságában van egy tízemeletes épület. Ott lakott a helyi közösség elnöke is. Amikor az őrület megkezdődött, hivatalosan is megkérdezte: használhatják-e a pincénket óvóhelyül. Természetesen. A szirénahangokra több környékbeli lakó húzódott meg a Forumban, apró gyermekeikkel együtt mint adminisztrációnk alkalmazottai. De ma is tisztelem nyomdászainkat, akik, ha a léghuzat ki is vitte az ajtajukat, profi módon dolgoztak.
* Minek örültél nagyon?
- Hogy stílszerű legyek: most ennek a díjnak, mert annak elismerését vélem fölfedni benne, amit eddig csináltam. Nyilván nem sok, de az is borzasztó, ha valakit nem vesznek észre. Akkor mintha légüres térben mozognál. Ha nincs megbecsülés (is), nem tudod, jól tetted-e, amit tettél. Márait, szoktam idézni, kötetemben is, aki ezt mondta: ,,Az otthon nem üres szó, csak akkor hagyom el, ha nincs többé. Addig itt maradok, dolgozom, ahogy tudok...' Ő el kellett, hogy menjen, de én - úgy érzem - nem voltam mégsem erre kényszerítve. S akkor e kérdésre még valamit: minden könyv- és folyóiratszám megjelenésének örülök, mert érzem, tudom, tettünk egy lépést. Megint csak zárójelben, mert beszélgetni is szép: Léphaft Pál kitűnő karikaturistánk megrajzolt a Végvári panoptikumában, s ott valami olyasmit is mondott képszövegében: kiadja, de főleg önmagát. Jót derültem a találó megjegyzésen, de, aki - s most a humoron túl - tényleg, kiadóként ismer, tudja, hogy valóban örülök, sőt lelkesedni tudok minden jó könyvért, még ha az, mondjuk, nem is az enyém.
* Kik voltak a tanítómestereid, akikre tisztelettel emlékezel?
- Néhány nevet már említettem, nem ismételném, de a sor elejére mindenképpen Szirmai Károly kívánkozik, s rajta keresztül Márai Sándor megismerése, még azokban a hatvanas években, amikor magyarországi kortársaim, azt sem tudták, tudhatták, kiről beszélek. Költészetben, itt? Pap József és Domonkos István. Képzőművészeti érdeklődésemet pedig mindenekelőtt Pechán Bélának és Baranyi Károlynak, majd Bela Duráncinak köszönhetem. Vallási kötődésem pedig kettős, ökuménikus: Ágoston Sándor református püspök úr, Feketicsen, és Huzsvár László, akkor még ,,csak” verbászi plébános, de a Hitélet alapító szerkesztője, mára ugyancsak régóta katolikus bánsági püspök. És van két barátom, Harmath Károly, ferences szerzetes, kiadói vonalon kollégám, és Szungyi László esperes, gyermekkori játszótársam, aki számomra, a mindenkori igazi pap. Gyötröm is őket kézirataikért.
* Kiszámítottad, hány könyvet és folyóiratszámot szerkesztettél az elmúlt pontosan 30 év alatt, amióta a Fórum KK-ban dolgozol?
- Igen, s számomra is meglepőek a bibliográfiai adatok: Bányaival és Borival 330 Híd-szám s több mint 500 könyv felelős szerkesztője voltam, ezeknek kb. egytizedét magam szerkesztettem.
* S hogyan tovább?
- Kiadói vonalon, mint eddig is, mindenből a legjobbat előtérbe helyezve, az esztétikai értékeket, s íródik a megkezdett regényfolyam negyedik része is, ami, mi másról, mint rólam, rólunk is szól.