De talán nem is az a szőnyeg a rajongás tárgya. Inkább a köré szövött, csomózott mese, a hangulat, a véletlenek összjátéka, melyet magammal viszek. És hát a mese ingyen volt, azt a bizonyos szőnyeget pedig nem csak én nem tudnám megfizetni. De hát egy repülőszőnyeg nem is lehet olcsó.

Szarajevóban, a Baščaršija fényesre sétált kövein baktatunk, néhány csevappal a hasunkban, friss hagymaillatúan. A burek és a folyamatosan perzselődő húsok illata annyira elkábít, mint ha egy parfümériában nyomogatnák az orrom alá az illatokat. Coco Chanel, Calvin Klein, csevap, kajmak. Színek, dallamok, ízek városa, szervusz ismét.

És akkor észreveszem őt. A türkizkék, három kecske fejével díszített edényszerűséget az egyik kirakatban. Hívogat ez a tengerszín. Titokzatos és vonzó, kecskéstül. Egy bácsi fogad bennünket a boltban, egy kis beszélgetés után gyorsan meg is fejti a vonzódásom a kecskék iránt, nincs benne semmi szatíros, egyszerűen az az oka — mondja —, hogy mi, magyarok, vándorló nép vagyunk, állattartók, és természetes, hogy szeretjük a kecskéket. Ez benne van a génjeinkben, a csontjainkban.

Aztán még tart nekünk egy gyors történelemórát perzsákról, magyarokról, hiszen — mint állítja — ő maga régész, író, majd hozzáteszi, látja, hogy mi is művészek vagyunk. (Ám legyen.) És akkor int, rábíz bennünket egy másik elárusító bácsira, aki elvezet bennünket a Baščaršija egy sötét, kis szobájába, melyet már nem a turistáknak szánnak, csak a kiváltságosoknak, nekünk. És volt is mit néznünk.

Réges-régi szőnyegek, melyek többet tudnának mesélni, mint bárki. A különlegességek. A csemegék. A repülő- és varázsszőnyegek. Selyemből csomózottak, melyeket megérintve mindannyiunknak egy másodpercre elakadt a lélegzetünk és megállt a szívünk. Meg is állapítottuk, hogy ha volna otthon ilyenünk, akkor ezen aludnánk. Selyemből évekig is eltart elkészíteni egy ekkora szőnyeget, a mester pedig, ahogyan minden híres iráni és perzsaszőnyegben, itt is elrejtett egy apró hibát (igen, szándékosan), hiszen semmi sem tökéletes. De hogy hol a hiba, azt csak ő tudja.

Elég sokáig maradtunk hallgatni a szőnyegek meséit a bácsitól, illetve maguktól a szőnyegektől. Simogattuk őket még egy kicsit, aztán kiléptünk a fényre. Mégis az a sötét, kis szoba marad a fény. Én pedig néha azóta is álmodom azt a puhaságot az ujjbegyeimen.