Amióta világ a világ, az emberek megpróbálnak túljárni egymás eszén. Nem kivétel ezalól a vadász sem. Sokéves tapasztalatom, hogy ha valamelyik csoport talál egy jó helyet — olyat, ahol mindig fellelhető vad —, akkor azt leginkább titokban tartja. Ez végül is érthető, hiszen senki sem szeret eredménytelenül kódorogni az erdőben vagy a határban. Az is fontos szempont, hogy ha etetünk egy helyen, és óvjuk, szelektáljuk az odajáró trófeás vadat, akkor azt természetesen mi is szeretnénk elejteni, hiszen mi neveltük, mi gondoskodtunk róla.
Fokozottan jellemző ez a titkolózás a külföldről hozzánk érkező vadászokra. Esténként sokszor fültanúja voltam már a hotelben — ahol néha több olasz csoport is el volt szállásolva — annak, hogyan lódítanak egymásnak nagyokat arról, ki hol vadászott és mennyit lőtt. Különösen akkor, ha valamelyikük olyan helyet talált, ahol szép számban volt vad, a másiknak meg alig jutott. Ilyenkor azok is panaszkodtak, akik meg lehettek elégedve, nehogy a másik csoport is az ő területükön akarjon vadászni. Azt sem szerették, ha mások látták őket kiszedni a vadat a csomagtartóból, mert akkor, ugye, a tények önmagukért beszéltek. Ez néha addig fajult, hogy este még a mélyhűtőt is lelakatolták, hogy abba se lehessen belenézni! Igaz, erre egyebek között azért is volt szükség, mert némelyek kicserélték a hűtőben lévő vadat olyanra, amelyet már nem lehetett felhasználni, annyira szét volt ugyanis lőve, hogy inkább hasonlított mákos tésztára, mint fürjre vagy afrikai gerlére.
Néhány évvel ezelőtt, amikor tilos lett madárhangú csalival vadászni, az egyik faluban két egyesület is működött. Az egyik csapat a falu egyik oldalán lévő tarlókon vadászott, vadásztatott, a másik pedig a másik oldalon tette ugyanezt. Persze nagy volt a versengés egymás között. Mindkét csoportnak voltak emberei mind a vendégvadászok vezetésére, mind pedig az elektromos csalik őrzésére. Vendégek is érkeztek szép számmal, mégis igyekeztek borsot törni egymás orra alá, amolyan „csak azért is” alapon. Az egyik csoport emberei kivárták, hogy a másik éjjeli őrei elaludjanak, utána ellopták az akkumulátort az elektromos csali mellől, de olyan is volt, hogy a teljes szerkezetet vitték el. Erre a másik csapat a következő este eltulajdonította az „ellenség” szerkezetét. Volt ám adok-kapok rendesen. Akkor teljesedett ki az egész, amikor az egyik csapat feljelentette a másikat tiltott eszköz használatáért. Csak arra nem számított senki, hogy a rendőrség nemcsak a terepen fog információt gyűjteni, hanem a faluban is! Így történt meg, hogy abban a szezonban mindkét csoportot eltiltották a fürj és az afrikai gerle vadászatától. Visszafordítani már nem lehetett.
Jól meg kell gondolni azt is, hogy kit fogadunk bizalmunkba, mert úgy is járhatunk, mint a két, korosodó, gazdag osztrák vadász. Ketten jöttek őzet lőni, mindketten válogatósak voltak. Nem volt nekik mindegy, hogy milyen őzet lőnek, napokig csupán megfigyelték a határban található állományt, és csak alapos válogatás után ejtettek el egy-egy bakot. Este pedig az aznap érkezett két olasznak boldogan dicsekedtek el a szép trófeákkal. Gondolták, mivel ők maguk már befejezték a vadászatot, kora reggel hazautaznak, az új vendégeket meg hadd egye a sárga irigység. Az olaszok erre meghívták őket vacsorára. Valahonnan előkerült két ukrán menyecske is. A két ügyes osztrák vadász addig ismerkedett a lányokkal, hogy több pálinka elfogyasztása után ott is aludt náluk. Reggel viszont a két öreg arra ébredt, hogy sem a pénze, sem pedig a trófeája nincs meg, sőt a lányok is eltűntek azokkal az olaszokkal együtt, akik vendégségbe invitálták embereinket. Mehettek haza üres kézzel, szégyenkezve, amiért hagyták magukat becsapni. A rendőrség meg hiába kereste az olasz—ukrán maffiózókat, még mindig nem tudjuk, kik voltak, és hová lettek.
