Szeretem az újcirkuszt. És imádom a franciákat. Valahogy ráéreznek a lényegre, és ehhez nem is kell beszélniük.
A Trafó Kortárs Művészetek Háza rendszeresen elhozza a jobbnál jobb színházi kísérleteket, és néhány éve Európa újcirkuszos vonulata is aktívan képviseli magát a házban. Ezeket a produkciókat pedig, ha csak tehetem, én magam is látogatom. Mert még nem csalódtam. Most sem a Cie Defracto Flaque című előadásában.
Három férfi a színpadon. Két zsonglőr és egy DJ. És sok-sok labda. A labdák hol az ellenségeik, hol a legjobb barátaik. Az előadás kezdetén banánt nyammogva üdvözöl bennünket Eric Longequel, az egyik zsonglőr. Elmondja, nagyon fontos, hogy sok gyümölcsöt fogyasszunk. És ama bizonyos banánnak, illetve a héjának még igen fontos szerepe lesz a produkció során. A néma- és a rajzfilmekből ismert poént próbálják újrajátszani, a banánon való elcsúszást. Hogy sikerül-e? Azt nem mondom meg.
A két főszereplő zsonglőr mozgása egészen egyedi, egymástól világos vonallal elválasztható, elkülöníthető, felismerhető. Eric mellett Guillaume Martinet ejti el a labdákat, mutat be egészen elképesztő zsonglőri mutatványokat, kócos, göndör feje pedig mindig ritmusra mozdul.
Az előadást egy finom humor szövi át, mely úgy hat a nézőkre, hogy könnyesre nevetjük a szemünket. A DJ, David Maillard szerves része a történéseknek, hol segíti, hol nehezíti a zsonglőreink dolgát, akik rongybabákként, csak a törzsük rángásával mozgatva a kezüket, „félbéna” cirkuszosokként művelik előttünk a csodát.
Az előadás záróakkordja Liszt mindenki által ismert Magyar rapszódiája. A fiúk tehetsége profi táncosokat megszégyenítő mértékű, a fő elem itt is a humor, a bohóctréfa magasiskolája. Egy tökéletesre gyakorolt koreográfia ez az előadás, ám mégis úgy hat, mintha tele volna esetlegességgel. Látjuk a szabályrendszereket, illetve azt is, hogyan szegik meg őket. Pontosság és hajlékonyság — olyan életkedvvel, boldog és vidám nyugalommal kiegészülve, amely az egész közönséget eluralja körülbelül az első öt perc után. A labdáknak egyébként nagyon fontos szerep jut, mégiscsak zsonglőrök a főszereplők. Néha maguk a labdák irányítanak, néha pedig csak szót fogadnak. Viszont kétségtelenül ők is élő szereplői a színpadi történéseknek.
Az előadás utáni beszélgetésen aztán ki is derül az, amit már az előadás közben valahol éreztünk: újra gyerekek lettünk, felnőttfejjel néztünk rajzfilmet élőben, hiszen a három művész nem másból, mint a rajzfilmek világából inspirálódik. Például abból, hogyan nyúlik a duplájára egy animált szereplő feje, hogyan mozognak a testrészei, hogyan esik el újra és újra, mégsem üti meg magát. S azért, valljuk be, betyár nehéz a való életben eljátszani egy rajzfilmet, illetve rajzfilmhőst.
Ezeknek a fiúknak azonban mindez sikerült. Mi pedig önfeledten tapsoltunk, sikítottunk, bravóztunk nekik. Egy egész kortárs műveszetek házányi ember, kivétel nélkül. Azt hiszem, ezt nevezik sikernek, életre szóló élménynek.