Rajzfilmek által inspirált zsonglőrök

Rajzfilmek által inspirált zsonglőrök

Szeretem az újcirkuszt. És imádom a franciákat. Valahogy ráéreznek a lényegre, és ehhez nem is kell beszélniük.

A Trafó Kortárs Művészetek Háza rendszeresen elhozza a jobbnál jobb színházi kísérleteket, és néhány éve Európa újcirkuszos vonulata is aktívan képviseli magát a házban. Ezeket a produkciókat pedig, ha csak tehetem, én magam is látogatom. Mert még nem csalódtam. Most sem a Cie Defracto Flaque című előadásában.

Három férfi a színpadon. Két zsonglőr és egy DJ. És sok-sok labda. A labdák hol az ellenségeik, hol a legjobb barátaik. Az előadás kezdetén banánt nyammogva üdvözöl bennünket Eric Longequel, az egyik zsonglőr. Elmondja, nagyon fontos, hogy sok gyümölcsöt fogyasszunk. És ama bizonyos banánnak, illetve a héjának még igen fontos szerepe lesz a produkció során. A néma- és a rajzfilmekből ismert poént próbálják újrajátszani, a banánon való elcsúszást. Hogy sikerül-e? Azt nem mondom meg.

A két főszereplő zsonglőr mozgása egészen egyedi, egymástól világos vonallal elválasztható, elkülöníthető, felismerhető. Eric mellett Guillaume Martinet ejti el a labdákat, mutat be egészen elképesztő zsonglőri mutatványokat, kócos, göndör feje pedig mindig ritmusra mozdul.
 


 

Az előadást egy finom humor szövi át, mely úgy hat a nézőkre, hogy könnyesre nevetjük a szemünket. A DJ, David Maillard szerves része a történéseknek, hol segíti, hol nehezíti a zsonglőreink dolgát, akik rongybabákként, csak a törzsük rángásával mozgatva a kezüket, „félbéna” cirkuszosokként művelik előttünk a csodát.

Az előadás záróakkordja Liszt mindenki által ismert Magyar rapszódiája. A fiúk tehetsége profi táncosokat megszégyenítő mértékű, a fő elem itt is a humor, a bohóctréfa magasiskolája. Egy tökéletesre gyakorolt koreográfia ez az előadás, ám mégis úgy hat, mintha tele volna esetlegességgel. Látjuk a szabályrendszereket, illetve azt is, hogyan szegik meg őket. Pontosság és hajlékonyság — olyan életkedvvel, boldog és vidám nyugalommal kiegészülve, amely az egész közönséget eluralja körülbelül az első öt perc után. A labdáknak egyébként nagyon fontos szerep jut, mégiscsak zsonglőrök a főszereplők. Néha maguk a labdák irányítanak, néha pedig csak szót fogadnak. Viszont kétségtelenül ők is élő szereplői a színpadi történéseknek.

Az előadás utáni beszélgetésen aztán ki is derül az, amit már az előadás közben valahol éreztünk: újra gyerekek lettünk, felnőttfejjel néztünk rajzfilmet élőben, hiszen a három művész nem másból, mint a rajzfilmek világából inspirálódik. Például abból, hogyan nyúlik a duplájára egy animált szereplő feje, hogyan mozognak a testrészei, hogyan esik el újra és újra, mégsem üti meg magát. S azért, valljuk be, betyár nehéz a való életben eljátszani egy rajzfilmet, illetve rajzfilmhőst.

Ezeknek a fiúknak azonban mindez sikerült. Mi pedig önfeledten tapsoltunk, sikítottunk, bravóztunk nekik. Egy egész kortárs műveszetek házányi ember, kivétel nélkül. Azt hiszem, ezt nevezik sikernek, életre szóló élménynek.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink