Raichle úr teadélutánja

Raichle úr teadélutánja

„Szabadka, végállomás, tessék kiszállni, és a vágányok mellett, kérjük, vigyázzanak!” Amit száztíz éve a Szabadkára vonattal érkező utas a vasútállomás ajtaján kilépve elsőként megpillantott a parkon túl, az a Raichle-palota volt, és ez mindmáig így van. Ha a Szabadkát meghatározó épületeket vesszük számba, az első három között biztosan szerepelni fog az említett palota is, hiszen az egyik legismertebb szecessziós épülete a városnak.

Ez a patinás, díszes, virágokkal csipkézett ruhájú vén hölgy pedig immár száztíz éve áll Szabadka központjában. Jelenleg az épület a Képzőművészeti Találkozó Modern Galériájának ad otthont, kiállítások, koncertek, beszélgetések vagy éppen a kArcosok töltik meg a termeket versekkel.

„Akkor, száztíz éve láttam először a maga teljességében, letisztult vonalaival, fenséges ürességében. Helyesebben az anyagi világtól mentesen, a maga tiszta művészi formájában. Pontosan tudtam, mit akarok. Nem a legszebb házat, hanem a bensőm tükröződését” (részlet Nela Tonković szövegéből — Csernik Árpád szabad fordításában).

A száztíz éves fennállás alkalmából Nela Tonković, a galéria igazgatónője egy igazán találó műsort állított össze, s megírta Raichle J. Ferenc elképzelt memoárjait, így Csernik Árpád, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésze mint Raichle Ferenc építész fogadott bennünket saját szalonjában (hiszen ő maga is élt a házban családjával) egy kis teára, süteményre, múltba nézésre.

„Amikor Gali Adolf, az otthonunk építésének felügyeletével megbízott főmérnök eljött elújságolni, hogy aláírta a lakhatási engedélyt, a következőket mondta: »Feri, büszke vagyok, hogy én írhattam alá ezt az okmányt. Éljetek boldogan a város legszebb házában!« Nem volt nálam boldogabb ember akkor a Földön. Végre megvalósítottam az álmom! Szülővárosom, Apatin, Pest, Bécs, Berlin, a mesés Kelet és még sok-sok hely után, melyeket bejártam, ez a ház végre azt jelentette: otthonra leltem” (részlet Nela Tonković szövegéből — Csernik Árpád szabad fordításában).

Ez azonban igen gyorsan megváltozott, hiszen a tervező egyre kevesebb felkérést kapott, s egészen odáig szegényedett, hogy a bank elvette tőle a saját tervezésű palotáját, viszont sem a banknak, sem a városnak nem volt szüksége az épületre, ezért elárverezték. Hartmann Teréz vette meg, aki fiának, Józsefnek szánta, ő azonban soha nem lakott benne. A házat részekre osztotta, és kiadta: az egyik felét Aleksandar Gavanskinak és családjának, a másikat pedig a Schossberger családnak, de a palotát a későbbiek során nekik is el kellett hagyniuk. A II. világháború alatt katonák állomásoztak a zeneszalonban, a biliárdteremben és a hálószobákban. Ezután a Városi Múzeum költözött be, s húsz évig „élt” a palota falai között, majd a ma is ott állomásozó Képzőművészeti Találkozó vette a szárnya alá, illetve költözött a fészkébe.



A visszaemlékezést az Ethnokor zenekar koncertje követte, két tea között pedig a legkisebbek képeit néztük meg, a gyerekek ugyanis a palotáról készült rajzokkal színesítették az ünneplést. A falra szerelt nagy fehér táblára a következő száztíz évre vonatkozó jókívánságokat írhattuk fel.

Igaz, hogy jómagam nem jegyeztem fel semmit, de gondolatban én is kívántam. Vannak értékeink, értékes épületeink, sok közülük megsemmisült, lerongyolódott, megkopott, hiszen az emberek elhanyagolták, a háborúk is rányomták a bélyegüket. 2014-ben talán végképp itt az ideje annak, hogy vigyázzunk a megmaradtakra, és — sebeiket bekötözve — büszkén mutogassuk őket a világnak, hiszen nem egy szabadkai épület várja még a gyógyulást.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink