S hogy mi áll az új stílus megalkotása mögött, arról a fiatal alkotót és képzőművészeti pedagógust, Kozma Laurát kérdeztük.

Roncsák Alexander felvételei

* Amikor a legutóbb a munkáidról írtunk az újságban, akkor fejezted be Szegeden a képi ábrázolás szakot, és a Hárman című csoportos kiállításon szerepeltél. Mi történt veled azóta?

— Az iskola keretében szinte csak azt alkottam, ami kötelező volt. Onnantól kezdve, hogy ez abbamaradt, a művésztelepek lettek azok, amelyek időszakosan meghatározták, hogy mit csinálok. Részt vettem a temerini Takt és az ómoravicai 9+1 ifjúsági művésztelepén, illetve a Híd Kör Artnak is tagja vagyok.

* Ezek a műhelyek, melyeket felsoroltál, szinte kivétel nélkül valamilyen meghatározott témában ösztökéltek alkotásra. Ez előny számodra?

— Nem azért tartom fontosnak ezeket a művésztelepeket, mert a témától remélem, hogy valamerre tovább visz, hanem sokkal inkább a technika miatt. Ez alatt a néhány év alatt nagyon sokféle eljárást kipróbáltam. Mivel a grafikára eszközök hiányában sajnos nincs lehetőségem, a helyébe lépett a kollázs, melyet egy fontosabb állomásnak élek meg. Már az első kollázsoknál elkezdtem ezeket a romos házakat ábrázolni. Eleinte nem gondoltam, hogy a témának meg a technikának bármi köze volna egymáshoz, de aztán mégis véltem benne felfedezni valami kölcsönhatást. Most már más technikákkal dolgozom, inkább akvarellel, akrillal, de némelyiken még előtűnik a kollázs.

* Miért vonzanak ezek a romos épületek?

— A témám célja, hogy látszódjon az épületek szerkezete. Nem azért romos a ház, mert valamit szimbolizálni akar, hanem azért, mert érdekel a szerkezeti rajz, és az épületeken ez akkor látszódik meg, amikor egy rész hiányzik. Akkor tűnnek elő a gerendák, látszódnak jobban az ablakok vagy a falak olyan részei, amelyek különben takarják egymást. Tehát minden olyasmit, ami a szerkezetre meg a kompozícióra vonatkozik — a sok vonal, azoknak a ritmusa, de akár a tér is —, azért ábrázolok, hogy ezzel kinyilvánuljon a célom.

* A romos épületek mást nem is jelentenek számodra?

— Ha jobban belegondolok, lehet, hogy van valami jelentőségük, melyet eddig nem vettem észre. Mondjuk, ez a krónikus vajdaságifiatalság-állapot ül rajta, ez a stagnálás, várakozás, hogy mi lesz a jövőben meg ilyesmik. Tegyük fel, egy házat nézünk, akármilyen épületet, ha tíz éven keresztül elmegyünk mellette, ugyanúgy fog festeni, ha hiányzik egy fal, az tíz év múlva is ugyanúgy hiányozni fog, legfeljebb kevesebb tégla lesz körülötte. Ez jellemző, ahogyan ezek a tájak is rámutatnak arra, hogyan működik itt az élet.

* Ezek szerint mégiscsak a közegből meríted a témát?

— Igen, azért is épület és táj a motívum, mert kilenc évig utaztam, a középiskolától kezdve állandóan ezt bámultam. Sokszor éppen azt festem le, hogy a busz megáll a szemafornál, vagy azt a helyet, amely mellett mindig elbicikliztem. Általában a Szabadka—Csantavér vonalon láttam ezeket a helyszíneket, ezért is Környékképek a kiállítás címe.

* A táj milyen érzéseket kelt benned?

— Kellemeseket. Nem is azért, mert annyira szép, hanem azért, mert ami a sajátod, azt szereted, akármilyen is. Nagyon sokszor jártam ezen a tájon, szinte csukott szemmel is tudom, éppen hol tart a busz.

* Hogyan születnek a képek?

— Sétálok, lefotózom azt, ami megtetszik, a képeket otthon összevágom, új kompozícióba helyezem, a színeit átváltoztatom Photoshopban, és új összeállításban megfestem. A képeimre egyébként éppen a színtelenségük miatt szokták mondani, hogy komorak, de ez a grafikából fakad. Azért is mentem grafikusnak, mert iszonyodom az élénk, hatásvadász színektől. Mindössze egy-két kiemelt színem van, általában a piros, hiszen azokhoz a színekhez, amelyeket használok — a krémhez, illetve a barnásvöröses, őszies, télies színekhez — ez illik a legjobban.

* Ezek szerint a kollázsból átalakult montázst viszed át a vásznaidra. Érezhető, hogy közben az aranymetszésre is különösen figyelsz…

— Igen, azért is alkalmazom ezeket a különböző tónusú színeket, a sötét-világos kontrasztokat, a nagy-kicsi foltokat, az aranymetszést, hogy a képeken harmónia legyen. Ahogy befejeztem az egyetemet, és elkezdtem dolgozni, át kellett ismételnem a tananyagot abból a szempontból, hogy miként magyarázzam el a gyerekeknek. Mindent jobban megfigyeltem, és rájöttem, hogy sokkal inkább szeretem ezeket az elveket, mint korábban hittem volna. Azért is tervezem meg előre a kompozícióimat, hogy ezek az arányok tökéletesek legyenek, legalábbis annyira, amennyire én érzékeny vagyok rájuk.

* Megemlítetted a tanítást is. A Facebookon figyeltem fel rá, hogy a diákjaid rendszeresen hoznak haza díjakat. Szívügyed a pedagógia?

— A díjak inkább a politechnikás diákjaimra jellemzőek, akik a szakkörömbe jártak, de az általános iskolásokkal is részt veszünk pályázatokon. Azt hiszem, a pedagógia kell az életben. Persze ez elsősorban a pénzkeresés miatt van — a képzőművészek rajztanárok lesznek, ezt nehéz elkerülni. De én azért is szeretem, mert rendet tartani, csoportot vezetni olyan feladat, amely nagymértékben fejleszti a szervezőképességet, céltudatosabbá tesz, ez pedig jó hatással van az életben mindenre, a többi közt az alkotásra is.

* Mit ad számodra a művészet?

— Alapjában visszahúzódó ember vagyok, de nekem is fontos, hogy értékesnek érezzem magam. Ha valaki nem szeret hencegni azzal, amit elért, akkor nem is érzi a visszajelzéseket. Számomra, akárcsak a zene vagy a kórus, a rajzolás is egyfajta önkifejezés. Hogy valakinek tetszik-e, vagy sem, az már nem fontos, de én tudom, hogy alkottam valamit, ami kézzelfogható és értékes. Ez jó érzés, ettől többnek érzem magam.