Az 1944-ben visszavonuló német csapatok túszként viszik magukkal a magyar művészet és közélet több ismert alakját. A politikai foglyokat Sopronkőhidára, a büntetés-végrehajtási intézetbe hurcolják. Itt kerül egy cellába Mindszenty József legendás püspök és Jávor Pál, a rajongott színész. A látszólag két teljesen különböző személyiség között — a kínzások és megpróbáltatások elszenvedése, az egymásra utaltság erősödése során — folyamatosan szűnnek meg a fennálló ellentétek, a kölcsönös megértésben nyugvópontra lelve.

A szikár történetvezetést jól támasztja alá a letisztult díszlet. A színpad központi játéktere a fekete falak közé ágyazott, „fehérre meszelt” cella, melynek álmennyezete — a terror érzetét erősítő — vérvörös neoncsövekből áll. A csöveken átszűrődő fény hatására egy börtön rácsait sejtető árnyék vetül a falra. A belső és a külső tér egyidejű használata számos asszociációt tesz lehetővé, például annak a lehetséges értelmezésnek, hogy a fogság időtartama alatt a rabok csupán egy zárt közegből figyelhetik az eseményeket, csak annyit ismerhetnek meg a történésekből és a körülményekből, amennyit megengednek nekik.

Miközben a fogvatartottak külső hatalomgyakorlás hatására szenvednek el fizikai fájdalmat, a zárkában egy belső tortúrán is végigvezetik egymást. A falra vetített képsorok jelzik, melyik évben járunk. A jelmezek ötletes megoldásával, egy-egy kiegészítő kellék beiktatásával pedig a történet meghatározó karakterei — a kevés szereplős játék ellenére — is sorra megelevenednek. A lelkiismeret pokoljárása ez, főként a papnak, akinek — miközben a színész végigkíséri élete meghatározó állomásain — számot kell vetnie hibáival, mulasztásaival, akaratlanul is elkövetett bűneivel, melyek akár emberéletekbe is kerültek.

Súlyos dráma ez az árulás, a csalódás, a visszaélések kálváriájának kitett egyén történetéről, felemelő momentumait pedig az emberi tartás meghasonuláson való felülemelkedése adja. Talán ezért is érezheti a befogadó jelen érvényűnek.