Nagy Irén, az ébren álmodó óvónő

,,A debelyacsai pipacsos hímzéseket lehet szeretni vagy nem szeretni. Hiszen ez már ízlés dolga. Ám senki sem vitathatja már el, hogy Debelyacsának - kézimunkázó asszonyainak többéves, rendszeres és folyamatos munkái nyomán - van egy olyan felújított és továbbfejlesztett, esetenként művészileg megmunkált, ma már felismerhető motívumanyaga, amelyet a szakemberek által sem lehet megkerülni” - jegyezte meg Németh Ferenc művelődéstörténész egy méltatásában. Valójában hogyan is került a pipacs a torontálvásárhelyiek viseletébe? Hogyan harcolta ki létjogosultságát a mákok vadon növő, piros sziromlevelű rokona az alkalmiból a hagyományi viseletbe? Erről és egy komoly fellépésű (ám működését túlnyomórészt a saját erejére támaszkodva lehetővé tevő) torontálvásárhelyi nőegylet mindennapjairól beszélgettünk Nagy Irénnel. Egy ébren álmodó nyugalmazott óvónővel, a Debellácsi hímzések és a Debellácsi hímzésminták című könyvek szerzőjével.
- Debellácson is az 1920-as, 30-as években bontakozott ki a jobbára a színes hímzésben, valamint a tarka ünnepi vagy színpadi viseletben megnyilvánuló naturális, legújabb stílus. Az alföld kenyeret adó búzatengere a benne ékeskedő piros pipaccsal és kéklő búzavirággal része volt a parasztember mindennapi látványának. Így mi sem természetesebb, hogy az itt élő hímzőasszonyok hímzésmotívumaikba - az egyszerű ember tapasztalatából eredő bölcsességgel - saját környezetük természetvilágának színeit és virágait is beépítették. A lakásukat díszítő kézimunkáikra, illetve az olcsó, gyári anyagokból készült, elsősorban a divattal változó ünnepi alkalmak viseletének darabjaira hímeztek nagy felületeket borító naturalisztikus, tarka virágokat, pipacsos-kalászos motívumokat.
Az alföld kenyeret adó búzatengere
* De eleink a hagyományos, fehér lyukhímzést sem hanyagolták el.
- Persze hogy nem. Erről tanúskodik az a rengeteg fehérhímzéses mintakincs is, amelyet munkánk kezdetén begyűjtöttünk a kilencvenes évek elején. Rengeteg kézimunka, alkalmi viseletdarab került elő már-már a feledés homályából. Mind fehér, mind színes fonallal kivarrt anyag. Ezeket előbb kategorizálni, rendszerezni kellett, majd a helyi sajátságot, autentikusságot tartva szem előtt, kirostálni közülük a máshol alig vagy egyáltalán fel nem lelhető mintákat. Az ezt követő hímzésminták felújítása elméleti és gyakorlati ismereteket igényelt, és ezt három hónapos hímzőtanfolyammal igyekeztünk megoldani. A részvevők ismeretet szereztek a fehér lyukhímzés helyi jellegű (malacos, szőlőfürtös, körös és S mintájú, virágcsokros) mintaelemeinek formáiról, alapöltéseiről. Valamint a színes pipacsos-kalászos ornamentika háromféle (cakkos, négyszirmú és hullámos) pipacsformájáról és a köréje helyezett mintaelemek (levél, búzakalász, búzavirág, bimbó) formaismeretéről, színskálájáról és öltéstechnikájáról. Ugyanakkor az eredeti mintakincs kicsinyítése és nagyítása, valamint új kompozícióba való helyezése is megtörtént. Emlékszem - teszi hozzá derűsen -, amikor javaslatot tettem a vadzöld szín pasztellessé tompítására, a kézimunkázó asszonyaim közül jó néhányan fintorogva jegyezték meg, hogy nekik bizony nem tetszenek ezek az új, ,,rohadt” színek!
A debellácsi alkalmi viseletek egy bánáti falu ízléséről, változó világának változó divatjáról szólnak. Párhuzamosan tanulmányoztuk a szakirodalmat, az összegyűjtött hiteles képanyagot, az adatközlők elbeszéléseire építettünk. 1:3 arányban alkalmi viselet-modellek, ,,babák” készültek, jobbára a dr. Varga Mariann Magyar népviseletek című könyvében közölt szabásminták felhasználásával. Lehet, hogy untatlak, de a részletek teljes megismerésére való törekvés nélkül viszonylag nehéz megérteni az itteni népspecifikumot, amely emberemlékezet óta igényes volt dallamvilágában, viseletében egyaránt..., és ezt nem lehet bűnül felróni neki. Szívemhez nőtt Kodály egyik gondolata, amelyben a népviselet konzerválásának, a mindennapi élet számára való felújításának feleslegességéről szól. Ez erősített meg a megpróbáltatások közepette, ez igazolt és adott löketet a további munkához. Nagyanyáink féltve őrzött kincse nem vált holt kinccsé, ellenben minden egyes darabja a magyar életünk valamelyik fázisát örökíti meg, és a magyar szépségfogalom egy elemét hordozza. A részletek mögött pedig ott érezzük a nagy zeneszerzőnk által is hőn óhajtott magyar élet teljességét, térben és időben osztatlan egységét.
A ,,babák” Budapesten is jártak
* Halljunk valamit a viseletmodellekről, a babákról is.
- Az 1880-as évek ,,babá”-ja a határőrvidék viseletét képviseli, a századforduló öltözetében pedig egy menyegzői pár büszkélkedett. 1938-ban, a templom felavatásának századik évfordulóján már megjelent a mezők stilizált vadvirága. Ott virított a pipacs a leányok fehér fodros kötőin. Nemkülönben a harmincas, negyvenes évek fekete kontykendőin, a menyecskeruhák elengedhetetlen tartozékán. A pipacsmotívum térhódítása valóban szemmel követhető. Létjogosultságát lassú, de biztos léptekkel harcolta ki, új kompozíciós formákkal gazdagodva. Minden kor rányomta bélyegét, de csak így maradhatott fenn tovább az újabb nemzedéknek. Erről beszéltek a néma bábuk is, amelyek több vajdasági kiállításon, valamint a millecentenárium alkalmából megrendezett viseletek kiállításán a budapesti Népművészeti Múzeumban is bemutatásra kerültek, nagy sikerrel.
Tizenöt évet rendkívül nehéz rövid tőmondatokba sűríteni, és még mindig nem léptettelek át a Pipacs Nőegylet munkásságának harmadik fejlődési szakaszába - keveredik újabb derű a gőzölgő délutáni kávé illatába. Előttünk papírok, jegyzetek halmaza, és látva leplezni kívánt feszengésem, Nagy Irén egy másik helyiségbe vezet át az ízlésesen berendezett hűs társalgóból. Címkézett nejlonokból szebbnél szebb műalkotások kerülnek elő. Varázsöltés-kompozíciója huszonegy torontálvásárhelyi hímzőasszonynak, akik kezdettől fogva egy emberként álltak nagy bizalommal Irén néni mellé. Tudásuk és kezük ügyességének a legjavát hímezték rá a vásznakra - nem kis büszkeséggel. Szivacsként igyekszem magamba szívni az új ismereteket, de már telítődni látszom. Szerencsémre harmincnégy szolgálati év után a pedagógusember szinte minden lélekrezdülést képes érzékelni, mosolyogva kísér hát vissza vendéglátóm az ízes meggyel teli tálkához, krikszkrakszos jegyzetfüzetemhez.
- A kilencvenes évek közepén megtörtént a mai ünnepek és színpadi fellépések alkalmával viselt ruhadarabok (mellények, blúzok, kötők) felújítása és újrahímzése hattól hatvanhat éves korig. Ilyen alkalomnak számított az óvodások ballagásakor előadott kézfogó, amikor az alkalmi viseleteket mai viseletekkel bővítettük ki. Majd ezt követően hímzésünk alapanyagát a testvérvárosi, hódmezővásárhelyi kress-vászon alapanyagával, amely új színhatást kölcsönzött a mintakincsnek. A Pipacs Nőegylet a Csúcsi Olvasókörrel vette fel a kapcsolatot a hivatalos, 2001. esztendei testvérvárosi protokoll aláírása után. Több alkalommal szerveztünk kézimunka-kiállítást, és folytattunk szakmai eszmecserét a hódmezővásárhelyi Hímzőműhely kézimunkázóival. A következő, negyedik fejlődési fázisunkban a fehér és a színes hímzésornamentikát ötvöztük.
Mégpedig sikerrel. Látványos kiállításokat mutattak be Vajdaság-szerte, és külföldön. Az immár harminc éve tevékenykedő Nőegylet hímzőasszonyai 1987 óta rendszeresen és sikeresen szerepelnek a MIRK kiállításain, ahol ez idáig négyszázhét elismerésben (helyezések, diplomák és nagymesteri oklevelek, nívódíjak) részesültek. Az ötvözött fehér és színes hímzésornamentika együttesen őrzi mindkét ,,debellácsi” hímzés mintaelemét, és kiegészítik egymást. A fehér lyukhímzést - állítják a hozzáértők - felfrissítik a színes mintaelemek, a színes pipacs-kalászos kompozíciót viszont tompítja az ismétlődő fehér sorminta. Ezt látni kell!
Hol élünk, kik vagyunk?
- Tudatában vagyunk annak, hogy helyi jelegű hímzésornamentikánk egyfajta igazolványa annak: hol élünk, kik vagyunk, mit csinálunk. Ápolva hagyományos hímzéseinket, keressük az előremutató utat, megtartva a forráshoz való hűséget, a kor követelményeihez alkalmazkodva. 2001-ben, a szegedi Esély a Stabilitásra Közalapítvány pályázatán megnyert pénzösszeg lehetővé tette, hogy beöltöztessük az 1918-ból származó kék színű, virágdíszes szobabútort helyi jellegű hímzésornamentikánkba, amely a jövő nemzedéke részére őrzi Debellács hagyománykincsének bizonyítékát. A debellácsi Tájszoba bármikor megtekinthető.
,,Az állandóan változó életkörülmények íratlan törvénye más-más követelményeket állít a népi hímzéshagyományok ápolói elé. Átformáló, újraalkalmazó, kombináló, új technológiai megoldásokat kereső változásokat követel” - botlok bele egy újabb széljegyzetbe, idézetbe. Valóban, a hatodik fejlődési szakaszban már nyoma sincs az archaikus formák lélektelen másolásának. Eleink mintaelemei nemcsak a ma használatos tárgyakra lettek ráfestve, hímezve, de ezen túlmenően új kompozíciós formákba helyezve, bizakodóan továbbéltetve a múltat a jövőben. EPPUR SI MUOVE.
- A körforma mai szakasza jelképesen azt a körforgást jeleníti meg, amely szerint a majdnem 100 évre visszatekintő debellácsi hímzéshagyomány körbe forog ma is a világegyetemmel együtt. A mai életvitel baráti találkozói (az adai, becsei, bácsföldvári, hertelendyfalvi, muzslyai, székelykevei és temerini kézimunkacsoportokkal - a szerző megjegyzése) új élményt, életörömet, lendületet adnak a folyamatos, kitartó és eredményes munkánkhoz a további körforgásban. Hímzéskincsünk felújítása és ápolása mellett annak népszerűsítése is feladatunk. Az elmúlt 15 év alatt több száz hímzésünket látták. És rengeteg helyen megfordultunk a Vajdaságban. Büszkék vagyunk, hogy ezáltal is öregbíthettük falunk hírnevét. Hisszük és valljuk, hogy aki magáénak vallja az alföldi rónák búzatengerét, az magáénak vallhatja a debellácsi hímzésornamentika mintakincsét is.