home 2026. november 14., Szilvia napja
Online előfizetés
Pionir helyett színpad
Szerda Zsófia
2026.09.13.
LXXXI. évf. 36. szám
Pionir helyett színpad

Noszáról indult, szakiskolát végzett, néhány év alatt a színpad lett az otthona. Sadiković Marijo tizenhét évesen találkozott először igazán a színházzal, egy évvel később pedig már a színművészeti akadémia felvételijén találta magát. Nem volt előre megtervezett színészi pálya, sem családi minta, mely ebbe az irányba terelte volna, néhány meghatározó találkozásnak köszönhető, hogy ma ott tart, ahol. A szabadkai Népszínház társulatának legfiatalabb tagjai közé tartozik, az idén nyáron a Tanyaszínház nézői Csongor szerepében is láthatták a Csongor és Tünde című előadásban.

* Nem szokványos történet a tiéd, mesélj egy kicsit a közegről, ahonnan jössz.

– Nosza egy négy utcából álló kis falu. Itt működött a Hinga Művelődési Egyesület, ahol volt színjátszó csoport, de oda nem jártam, a családom sem járt soha, akkoriban hülyeségnek tartottam a színházat, jobban érdekelt a foci. Aztán az egyik ismerősöm említette, hogy van Palicson a Színjátszó Grund, menjek el. Akkor voltam tizenhét éves, s így keveredtem bele a színházba. Mondhatni, elég későn. Itt megismertem Kalmár Zsuzsát és a csapatot, s ekkor láttam életem első színházi előadásait is, az Anna Kareninát és az Osztrigás Micit. Aztán egy évvel később már az újvidéki Művészeti Akadémiára felvételiztem.

* Ez gyorsan ment. Mi történt benned, hogy egy év után azt mondtad, te bizony színész leszel?

– Nem tudom. Én szakiskolába jártam, az volt a tervem, hogy utána vagy a Pionir gyárba, vagy a Mlekarába jelentkezem munkára. De középiskolában volt egy törés, azon kezdtem gondolkodni, mi lesz velem. Mert addig azt mondtam, oké, ennyi az élet, munkába állok, és kész, de ráeszméltem, hogy ez nekem nem elég. A tanárom azt mondta, hogy olyan szakmát kell választani, amelyre nem munkaként, hanem hobbiként tekintünk. S elkezdtem gondolkodni, hogy nincs semmilyen életcélom azt leszámítva, hogy Pionir. Kis koromban egyébként imádtam nézni a Trója című filmet, Brad Pitt ikonikus halálát többször is imitáltam, szóval lehet, hogy ott bujkált bennem ez a színészvonal. Amikor jöttek hozzánk hirdetni az egyetemeket, láttam, hogy van színészet magyar nyelven, azt mondtam, megpróbálom. Kalmár Zsuzsa elmondta, mivel kell készülni a felvételire. Addig azt sem tudtam, mi az a monológ. Természetesen a legklasszikusabbakkal készültem: Hamlet monológjával, a versek Ady Endre A Tűz csiholója és József Attila Tiszta szívvel voltak. A felvételin tudtam meg, hogy dalt is kellett volna hozni. Volt, aki zongorakísérettel jött, én a Már minálunk, babámat énekeltem el. Akkor ismertem meg a tanárokat is. De lehet, hogy így volt a legjobb, mert nem volt rajtam akkora stressz. Közben jöttem rá, hogy vannak hangsúlyok, van olyan, hogy értelmezés, hogy utána kellene nézni, ki volt Shakespeare, és hasonlók.

* És milyen volt szembesülni az egyetemen az elvárásokkal, tanárokkal, munkatempóval?

– A szakiskola nagyon más. Ráadásul nekem nem volt semmiféle alapolvasottságom. A katonás munkatempó jól jött, a korán keléssel nem volt bajom, de az egész napos bent levést eleinte furcsálltam. Heti két drámát elolvasni, magyar és világirodalmat… Oké, de nem tudom, mit olvasok, mert nem emlékszem az előző két oldalra. A fizikai rész, az akrobatika könnyű volt, szerettem, a tánc már nehezebb. Mert van mozgásérzékem, de nem tudatos. Egy kicsit olyan volt, mintha akkor tanulnék meg mindent a testemről és a világról is. És a nyelvhasználat: nincs olyan, hogy itten és ottan, hanem itt és ott. Mi addig otthon máshogy kommunikáltunk, és furcsa volt rájönni, hogy amiben tizennyolc évig éltem, az valami nagyon más, el kellett sajátítanom a szép magyar irodalmi beszédmódot.

* A szüleid mit szóltak, amikor közölted, hogy színész lesz belőled?

– Édesanyám sírt, és nem örömében. (Nevet.) Nem örültek, de eljöttek velem a felvételire. Számukra ez nagyon idegen volt, egy más életstílus, mely nem volt számukra szimpatikus. Amikor felvettek, édesanyám megint sírt, mert rájött, hogy néhány évig nem leszek otthon. Édesapám más jövőt szánt nekem, nehezen fogadta el, de másod-harmadévre normalizálódott a helyzet, azt hiszem. Édesanyám elfogadta, nézi az előadásaimat, van, amelyet többször is, s apukám is megbékélt.

* Szerinted mi az, amit nem tanít meg az akadémia?

– Ott bátrabban merünk próbálkozni, mert van egy biztonsági háló mögöttünk. Innen kikerülve ez megszűnik, és már magunk felelünk mindenért. Megtanulni felelősségteljesebben viselkedni csak utána lehet. Mert aztán már nincsenek ott a tanárok, akik majd megoldják helyettünk. Ha rosszul csinálok meg egy szerepet, az az én felelősségem.

* Nemrég láthattuk a vizsgaelőadásodat, Rudolf Hess tízparancsolatát. Nem egy könnyed téma. Miért éppen ezt választottad?

– Az első terv az volt Oláh Tamással, hogy közösen írunk valamit egy cigány költőről, Bari Károlyról. Tamás be is szerezte a verseskötetét, de rájöttem, hogy nem tudok írni. Hiába olvasom a verseket, semmi nem állt össze a fejemben. Elkezdtem keresgélni online, s megtaláltam előbb a Johnny fegyverben-t, melyet Kálló Béla már megcsinált, így tovább kerestem, s megtaláltam a Hesst. Nagyon megtetszett a történet, a karakter, a történelmi háttér és helyszín, s a karakter szókimondó stílusa. Aztán ráírtam Oláh Tamásra, ő azt mondta, remek, s egyébként ezt már Hajdú Tamás elkészítette. Remek, gondoltam magamban, éppen ő, ráadásul kiderült, hogy zseniálisan oldotta meg, szóval rendesen fel volt adva a lecke. Azért is döntöttem emellett, mert nem szerettem volna egy vicces szöveget. Lőrinc Tímeát kértem fel, hogy segítsen, hogy egy kicsit ellene tudjak menni az addigi színjátszási formámnak, ne nagy játék legyen, és akrobatika, hanem tiszta közlés, minimális mozdulatok, de pregnáns gesztushasználat. Timi nagy segítségemre volt. Úgy döntöttem, hogy én rendezem, mert ez jobban segíti a fejlődésem, ő pedig eljön, és kijavítja, ami színházilag nem értelmezhető. De monodrámát egyhamar nem fogok készíteni. Nehéz volt. Rengeteget kutattam Rudolf Hessről, mindent elolvastam arról, milyen karakter volt, dokumentumfilmeket néztem, stb. Jó érzés, hogy a bemutató után volt, aki azt mondta, elgondolkodott azon, amit kimondtam, és Hess igazságán. Ha a nézőkben sikerül gondolatokat ébresztenem, annak örülök.

* Az előadást a szabadkai Népszínházban mutattad be, mely intézményben immár társulati tag vagy. Most a bizonyítási vágy az erősebb benned, vagy a tapasztalni, tanulni akarás?

– Mindkettő. Szeretném bizonyítani, hogy okkal kerültem ide (van még bennem egy kis önbizalomhiány), de nagyon szeretnék tanulni, ellesni, ki hogyan dolgozik. Meggyőződésem, hogy nem szabad megállni, folyamatosan kell fejlődni, minél több rendezővel dolgozni, mert ahány rendező, annyiféle energia. A most készülő előadásban például azt kérte a rendező, hogy ne 100 fokon égjek, hanem éppen csak 15 százalékon, ami nem lesz könnyű, de jó kis kihívás. Egyébként minden előadás az, és mindegyiktől nagyon félek, de utána eljön az a pont, amikor már élvezem is. Nincs álomszerepem, nekem mindegyik az, csak legyen. 

* Véget ért a Tanyaszínház turnéja. Te Csongor bőrébe bújtál. Változott a karaktered a bemutatóhoz képest? 

– Egy kicsit megnyugodott. Az elején eléggé feszült volt, nem tudta még elengedni magát, nem tudott megfelelően csatlakozni a többiek játékára, de aztán egy kicsit szelídült, megnyugodott, letisztultabb lett. Egyébként ez a hősszerelmes alkat nem a leghálásabb, ő nem vicces, miközben mindenki máson nevet a közönség, de ennek a karakternek is meg kell találni az igazát. Imádtam Mezei Kinga rendezővel dolgozni, és a csapat is jó volt.

* Ezután pedig rögtön következett Kálló Béla rendezésében a Mohács 500.

– Ezt a folyamatot is nagyon szerettem. Van az előadásban egy privát vonal is, a színészek elmondják véleményüket Mohácsról, arról, hogy el kellene-e engedni, vagy még többet foglalkozni vele, s közben a történelmi hátteret is bemutatjuk. Megvolt az első színpadi vetkőzésem is, megismertem egy csomó néptáncost, jó volt megtapasztalni az energiájukat, mely nagyon más, s annak is örültem, hogy volt esélyem dolgozni Kálló Bélával és Topolcsányi Laurával. 

* Beszéljünk egy kicsit rólad, illetve a ti generációtokról. Máshogy gondolkoztok a színházról, mint az idősebbek? S ha igen, miben?

– Szerintem minden generációnak egy kicsit más a viszonyulása, ami természetes. Például belénk lett verve, hogy próbára akkor is bemész, ha beteg vagy, aztán Budapesten azt láttam, hogy ez nem feltétlenül van így: ha beteg vagy, maradj otthon, és gyógyulj. Sokat beszélünk arról, hogy min kellene változtatni, hogyan kellene a színházhoz viszonyulni. Például nem elég a szöveget bemagolni, s nem elég csak a sajátomat ismerni, össze kell fogni a partnerrel, vele begyakorolni, ha egy mód van rá, még mielőtt színpadra léptek, és mielőtt a rendező elkezd veletek dolgozni. S legyen javaslata egy színésznek, ne várja feltétlenül azt, hogy majd a rendező megrendezi. És nem elég csak hangoztatni, hogy mennyire szeretjük a színházat, ezt tettekkel is meg kell mutatni a színpadon. Mert ha nem így van, azt a közönség is látja, érzi, márpedig a nézőt nem érdekli, milyen lelkiállapotban vagy, ő jegyet vett, és eljött megnézni az előadást, a színészeket. Erre igyekszünk nagyon odafigyelni. Az igazi nagyok csendben vannak, alázatosan dolgoznak, s érződik, hogy valóban szeretik a színházat, rájuk tudok példaképként tekinteni.

* A fiatal generáció képviselői mintha kevesebbet járnának színházba. Szerinted miért, és hogyan lehetne őket bevonzani, megszólítani?

– Szerintem egy kicsit elveszítettük a kontaktust a nézőkkel, de főleg a fiatalabb generációkkal. Elfelejtettük, hogy a színház a néző miatt kell hogy legyen. Újra ki kellene alakítani a párbeszédet. Most az történik, hogy előadás után mi jobbra, ők balra mennek. És nem ártana fiatalítani. Nem azt mondom, hogy tiktokozni kell, de akár azt is. És például a mostani akciónk a Tyúklétra című előadás promotálásával a Tejpiacon egy jó húzás volt, azt láttam, hogy tetszik az embereknek. Ilyenekből kellene még több. Hogy miért nem járnak a fiatalok annyit színházba? Mert nem menő. Ennek lehet oka a technológia, a telefonozás, de sokuk számára érdektelen egy-egy előadás. Talán jó ötlet lenne tantermi előadásokat is készíteni, az iskolákban népszerűsíteni a színházat.

* Jó ötletek. És mi vár rád ebben az évadban?

– Most a Mester és Margaritát próbáljuk, aztán Andrej Boka fog rendezni, illetve Ricz Ármin A munka hőse címmel márciusban, az lesz az utolsó. Három előadásban leszek tehát benne, és talán januárban lesz még egy külön projektumom, Gusztony Endrével egy kétszereplős előadás. Tartalmas évad vár rám, amiért hálás vagyok. És a jövőben nagyon szeretném filmben is kipróbálni magam. Ha valaki gondolna rám, nem mondanék nemet. 

Fényképezte: Szerda Zsófi

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..