Ha azt a nevet halljuk, hogy Mezei Kinga, nem mindenkinek ugyanaz jut eszébe. Némelyeknek egy óriási, kék szempár vagy egy népdal, másoknak egy emlékezetes rendezése (nekem például a Via Italia), és persze olyanok is vannak, akik előtt Piaf elevenedik meg, hiszen a legfrissebb, egyébként Pataki-gyűrű díjat kiérdemlő szerepe ez a törékeny, francia énekesnő volt (az előadásban eredeti nyelven, franciául énekelte dalait). Jelenleg ismét itthon van, és a Zentai Magyar Kamaraszínházban rendezi Kosztolányi Dezső Esti Kornélját. Hol máshol, mint a zentai Mojo Klubban ültünk le beszélgetni.

Mezei Kinga (a szerző felvétele)

* Mi izgalmas Esti Kornélban?

— Sok minden. Egyrészt Kosztolányinak az a hihetetlenül abszurd humora, amely ezekben a kis történetekben is megjelenik, másrészt az, hogy egy mindenkor izgalmas és manapság is érvényes témáról van szó. Az ember és az ő másik énje. A „beszabályozott”, a mindennapok élésére kondicionált embernek az a lénye, aki ki mer mondani, meg mer tenni dolgokat. S ez mindig ott van a kisagyában: hova juthatnánk, mit tennénk meg, ha nem léteznének szabályok és törvények, illetve ha meg mernénk lépni bizonyos lépéseket, ha nem fékeznénk saját magunkat, és nem volnánk egy társadalom által arra kondicionálva, hogy valamit „nem szabad”. Esti Kornél Kosztolányinak az az énje, aki egyfajta reflexióként működik — hol bátorítja, hol felülbírálja tetteit, s egy másik minőségbeli létezést képvisel benne. Ez bármelyik emberre kivetíthető. Góli Kornéliával a dramaturgián és a megvalósításon belül igyekszünk szabadon gondolkodni a stíluson és a karaktereken, a jelenetek összeszerkesztésében pedig nem törekszünk egy folyamatot elmesélni, hiszen Kosztolányi ezt írja az első novellában: „Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.” Mi is tartjuk magunkat a töredékes szerkezethez, csupán átkötések, hangulati, gondolati kapcsolódások vannak a jeleneteken belül, illetve egy idézőjeles kerettörténet is.

* Te különleges, finom viszonyt ápolsz az előadásokban megjelenő tárgyakkal, díszletelemekkel. Minden előadásodban fontos szerepük van, nincs semmi felesleges a színpadon.

— Soha nem fogom elfelejteni Nagy József (táncos, koreográfus) egyik megállapítását, mely szerint egy kellék nem halhat meg a színpadon. Amikor ezt mondta, még nagyon fiatal voltam, egy zsenge előadásunk kapcsán beszéltünk erről. Az is elképzelhető, hogy már nem is emlékszik erre, belém viszont egy életre beégett. Egyébként mindig is volt bennem egy érzékenység a tárgyak iránt. Foglalkoztatott a szimbolikájuk. Gyerekkorom óta jelképek között élek, hiszen édesanyám képzőművész, a szimbólumkeresés, a jelentéstartalmakkal való foglalkozás természetes része volt a mindennapjaimnak.

* Hogyan kezdtél rendezni?

— Huh, az elég régen volt. Hajnal Jenő, Kovács Frigyes és Hernyák György kezdeményezésére megalakult a Zentai Magyar Amatőr Színtársulat, a Zentai Gimnáziumban pedig embereket toboroztak. Én akkor még folkloristának készültem, nem érdekelt a színház. Aztán Laták Mária, a színház munkatársa felhívott, hogy szükségük van egy szereplőre, aki tud énekelni. Elmentem hát. Én voltam a Halkirálynő, ám meg sem jelentem a színpadon, csak egy halbábot szinkronizáltam énekkel. Pedig anyukám még jelmezt is varrt, melyet csak a meghajláskor láthatott a közönség. Hát így kezdtem. Majd ott ragadtam a társulatnál. Nagy Abonyi Sarolta barátnőmmel ráakadtunk Nagy József színházára, rajongtunk érte, s másodéves gimis korunkban megbeszéltük, hogy csinálunk a KSZV-re egy performance-ot, ez volt az Uraim című előadásunk, melyben Pilinszky két verse hangzott el. Mozgásszínháznak nem nevezném — hiszen akkor még azt sem tudtuk, mi is az —, inkább egy ösztönös színházi kísérletnek.

* Akkor, mondhatni, itt kezdődött minden.

— Azt hiszem, igen. Utána beindult az agyunk, megalapítottuk az Uraim Csoportot, melynek tagjai csak lányok voltak, és főleg a KSZV-re készítettünk darabokat: Uraim, Kékia, Bocsánat..., Torztükrök, Bábálom. Utóbbiban már Nagypál Gábor is játszott. Mozgásszínházi előadás volt, szöveg nélkül, és James Joyce Finnegan ébredése című műve alapján állítottuk össze. Ezután mentünk el az akadémiára. Tehát engem már az egyetem előtt nagyon érdekelt a színházban való alkotói munka. Mivel vizuális típus vagyok, hatalmas mennyiségű kép volt a fejemben, elkezdtem színházban gondolkodni, figyeltem és követtem Nagy József előadásait, lehetőségem volt játszani is nála, illetve részt vehettem az AIOWA csoport egyik produkciójában is. Egyre közelebb kerültem ehhez a világhoz, ám a gyatra szerbtudásom miatt nem mertem rendezésre jelentkezni, arról nem is beszélve, hogy mi itt, Zentán egy csapat voltunk, és így is felvételiztünk Hernyák tanár úr osztályába. Úgy indultunk neki, hogy ezt a gondolatiságot, ezt a kutatómunkát, a műhelymunkaszerű gondolkodást akarjuk továbbfejleszteni, továbbvinni, és együtt akarunk dolgozni.

* Az első profi színházi rendezésed a Szelídítések volt. Hogyan érkezett a felkérés, hogy rendezz? 

— Akkor már az Újvidéki Színház társulatának tagjai voltunk, és közben megalapítottuk a Vajdasági Trubadúrok nevű csoportot, mellyel délvidéki költők verseit feldolgozva minden szerdán performance-okat mutattunk be a Művészklubban. Mindig más válogatta a verseket, én a Sziveri-anyaggal voltam megbízva, s ekkor érkezett a felkérés a színház részéről, hogy mi volna, ha ebből egy nagyszínpadi produkció készülne. Gyarmati Kata éppen akkor érkezett gyakorlatra, így ott folytattuk, ahol néhány éve abbahagytuk. Én rendeztem, ő volt a dramaturgom. S elkészült a Szelídítések.

* Legutóbb a Kosztolányi Dezső Színház társulatának voltál tagja, és a Piaf című előadással Pataki-gyűrűt játszottál, illetve énekeltél az ujjadra. Egyszer egyébként már voltál Piaf a színpadon. Benned maradt valami, vagy ennyire szereted őt?

— Az Újvidéki Színház A rózsaszínű halál című darabjában alakítottam Piafot úgy tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt. Elég fiatal voltam, ám ennek ellenére Ljuboslav Majera azt szerette volna, ha én játszom el az énekesnőt. Ez egy szöveges darab volt Piaf életéről, az utolsó órájáról, sok visszaemlékezéssel. Nem a dalokra helyeztük a hangsúlyt — a belső állapotok fontosabbak voltak, mint az éneklés hogyanja. Akkoriban sokat foglalkoztam Piaffal, hiszen huszonévesen nem könnyű feladat megformálni az ő karakterét. Akkor még egy csomó mindent nem tudtam átereszteni magamon, amit most már, az engem ért eseményekből adódóan, könnyebben át tudok. Bizonyos szerepekhez meg kell érni. Piaf éveken át forgott a kisagyamban, éreztem, hogy még találkozni fogok vele valahol. A másik, ami miatt nem tudtam szabadulni tőle, az volt, hogy belém ragadtak a dalai, melyekről úgy éreztem, közöm van hozzájuk, és talán most értem meg arra, hogy ezt kifelé is közvetíteni tudjam.

* Nem hiányzik a színpad másik oldala? Rengeteget rendezel az utóbbi időben határon innen és túl, viszont kevés darabban lehet látni színészként. 

— Sokszor hiányzik, ám nem lehet erőltetni. Ez most egy fura helyzet, hiszen nem vagyok egyik vajdasági társulatnak sem a tagja, és nyilván minden színház a saját színészeiben gondolkodik, ami teljesen érthető. Éppen most, amikor azt hiszem, színészileg már eljutottam abba a stádiumba, hogy nem félek semmilyen feladattól, nincs sok lehetőségem színpadra lépni. Úgy látszik, jelenleg megszűnőben van a színészet az életemben, ez pedig egy nagyon különös érzés. Persze ez bármikor változhat.

* Ha tehát valaki felhívna egy szerepfelkéréssel, akkor igent mondanál?

— Valószínűleg igen, viszont ebben a korban és élethelyzetben már nem mindegy, hogy a színészt milyen szereppel kínálják meg. Szükséges, hogy legyen a feladatban kihívás és motivációs erő, hiszen van nekem egy Matykó fiam, s egy ilyen döntés esetében mérlegelni kell, mit miért adunk fel. Feladatom van elég, sokat rendezek az utóbbi időben, arról nem is beszélve, hogy el kell kezdenem megírni a doktori disszertációmat, elkészíteni a doktori előadásomat, melyben játszani is fogok. Aztán majd meglátjuk, merre tovább.

Hát eddig volt bekapcsolva a diktafonom, ám az est itt még nem ért véget, hiszen olyan régi felvételekbe kukkanthattam bele, amelyeket nem mindenki láthat. Megnézhettem például a beszélgetésben elhangzott középiskolai előadásokat is, ámulva-bámulva, hiszen manapság ritkán látni ilyen jellegű produkciót amatőr vagy diák színjátszóktól. Izgalmas este volt.