Együtt dolgoztak a nyáron

A péterrévei Bölcső Tisza menti Nagycsaládos Egyesület tagjait a civil szervezet saját házában, az Ady Endre utcában kerestem fel. Még december elején jártunk, de a sarokban már ott állt a kis feldíszített karácsonyfa. Amíg a felnőttek beszélgettek, a gyerekek a másik szobában rajzolgattak. Időnként beszaladtak, kíváncsi pillantást vetettek rám, az idegenre, majd futottak tovább. A fényképezkedésre mégis sikerül őket az asztal köré csalogatni. åk csak az apraja - magyarázták a jelenlévők -, akiket otthon nincs kire hagyni.
Az első péterrévei családok 2002-ben kapcsolódtak be az adai Tűzsziget Tisza menti Nagycsaládos Egyesület munkájába, a saját szervezetük alakuló közgyűlését az idén tartották. A jelenlegi tagságukat 72 család alkotja. Ez hány gyermeket jelent? - kíváncsiskodtam.
- Családonként átlagban hármat, de van kevesebb is, több is. Mi például négy gyermeket nevelünk, négy fiút - mondta Tóth Julianna, az egyesület fiatal elnök asszonya. - Emlegetik is a többiek, hogy majd az ötödik kislány lesz - tette hozzá mosolyogva, majd a tevékenységükre terelte a szót.
- A programjaink közül kiemelném a Télapó-ünnepséget, az évzárót és a családi vasárnapot. A tavalyi családi vasárnapunkon, amelyet még a helybeli futballpályán tartottunk, mintegy 150-en szórakoztunk. Az idén már itt, a saját udvarunkban gyűltünk össze, és a játékok főleg a gyermekeknek szóltak. Jól sikerült jótékonysági műsoraink is voltak, kettő Péterrévén, egy-egy pedig Moholon és Adán. A négy jótékonysági rendezvényből 84 ezer dinár gyűlt össze, ez a pénz majdnem elegendő lett a ház egyik részletének a törlesztésére. Tavaly a Télapó hetven ingyenes csomagot osztott szét, most is legalább ennyit tervezünk. Sajnos, az idén - habár találtunk támogatókat - nem lesz teljesen díjmentes.
A péterrévei Bölcsőnek vannak olyan idősebb tagjai is, akiknek a gyermekei már ''kirepültek” a családi fészekből, mégis eljárnak az összejövetelekre, szívesen segítenek a rendezvények szervezésében. Közéjük tartozik Szöllősi Ottília is.
- Én már egyedül vagyok, de azt vallom, gyerekek nélkül nem igazi az élet. Nem megyek máshova, csak ide, mert ennek a nagycsaládos egyesületnek nagyon örülök. Becsöppentem közéjük, de jól érzem itt magam. Csak az bánt, hogy a többség mennyire elfásult. Nagyobb lelkesedést várnék mindenkitől, és csodálkozom, hogy sokan nem tudják értékelni azt, ami itt történik.
Kreszankó István titkár is az érdektelenséget fájlalta. Véleménye szerint a távolmaradókat nem az anyagiak gátolják abban, hogy részt vegyenek a rendezvényeken vagy a munkában. Inkább a kényelmesebb megoldás mellett döntenek, otthon maradnak, és nézik a tévét. A tagság egy részének is csak az a fontos, mit osztanak, mit kaphatnak, de azzal már nem törődnek, hogy a közösségnek adni is kellene, viszonozni a szívességet.
A ház egyik kis szobájában a fal mentén ácsolt ideiglenes polcok szinte roskadoznak a használt holmitól. A ruhacsere már huzamosabb ideje működik. Szívesen fogadják az adományokat, mert mindig akad olyan, akinek szüksége van egy-egy nadrágra, pulóverre, kabátra. Ennek ellenére nem árt hangsúlyozni, tették hozzá, hogy a nagycsaládos egyesület elsősorban nem szociális intézmény. Júlia elpanaszolta, mennyit kell szaladni a szponzorok után. A legutóbb is - mesélte - odamentem egy asszonyhoz a piacon, aki zoknikat árult, és megkérdeztem, adna-e öt párat. Mérgesen csak annyit válaszolt, erre bezzeg nincs pénzünk, de házat venni tudtunk!
Akkor beszéljünk erről a bizonyos házról! Hogyan sikerült megvásárolni? - fordultam Krizsán Vilmoshoz, a VANCSESZ (Vajdasági Nagycsaládos Egyesületek Szövetsége) elnökéhez.
- Az egyesületnek kezdetben nem volt saját helye, mindig könyörögniük kellett, hogy engedjék be őket valahova. A helyi közösségben általában elkapták a termet, de az nem alkalmas nagyobb, tömegesebb események megszervezésére. Először bérelni akartak egy épületet, de amikor számolgatni kezdtünk, rájöttünk, hogy hosszú távra kifizetődőbb megvásárolni egy olcsóbb, eladó házat, amelyből van bőven a faluban. Ezt választottuk, és 3600 euróban, részletfizetésben egyeztünk meg a gazdával. A három részlet közül egyet a jótékonysági rendezvények bevételéből, a másikat a tartományi támogatásból, a harmadikat pedig a VANCSESZ saját eszközeiből fedeztük. A szövetség igazgatóbizottságának a döntése alapján a Bölcső húsz évre megkapja használatra a házat, a jövőben viszont két vonalon pályázunk, mert az adaptálást minél előbb meg kell oldanunk. Az idén legalább a villanyvezetékeket és a világítást szeretnénk rendbe tenni, de tavaszra szigetelni kell, aláfalazni, kibetonozni a helyiségeket, vakolni, meszelni, felújítani a vízvezetéket és a fürdőszobát, berendezést vásárolni. Az udvar egyik oldalában nyári teraszt létesítenénk, hátul konyhát. A felsoroltakra még mintegy egymillió dinár kellene. Elsősorban tartományi segítségre számítunk, mert magának az épületnek több rendeltetést szánunk. Délelőtt az idős személyek napközis tartózkodását szerveznénk meg, délután jöhetnének a gyerekek és a fiatalok, hétvégén a családgondozási programunk keretében a szülőkkel foglalkoznánk, beszélgetéseket, előadásokat, továbbképzéseket tartanánk.
- Az udvarba játszóteret is szeretnénk, melyet természetesen nemcsak a mi gyerekeink használhatnának - egészítette ki az elhangzottakat Júlia -, valamint egy becsei tanító nénivel kigondoltuk, segíteni kellene azoknak a gyerekeknek, akiknek nehezebben megy a matek, a szerb vagy a magyar nyelv.
- A jótékonysági rendezvényeknek, azonfelül, hogy anyagi hasznot hoznak, van még egy fontos vetületük. Összeszedtük azokat a tehetséges gyerekeket, akik tudnak énekelni, szavalni, táncolni, mesét mondani. Szereplési lehetőséget adunk nekik, más rendezvényekre is meghívjuk őket, nemcsak a sajátunkra. Mivel 16 egyesületünk és ugyanennyi csoportunk van, vajdasági szintű szavalóversenyt tervezünk a nagycsaládos gyerekeknek - jelentette be beszélgetésünk végén a VANCSESZ elnöke.