Vargáné Kovács Veronika a szélösszeillesztő csipke mai alkalmazását bemutató ruhában (A szerző felvételei)

A Tolna megyei Sárközből és környékéről három technikát is magával hozott Vargáné Kovács Veronika csipkekészítő, hímző a Szabadkán összegyűlt, mintegy húsz érdeklődőnek adott elő. A Sárköz öt faluból áll — Alsónyék, Decs, Őcsény, Sárpilis és Báta —, lakosai ezer éve élnek itt, őslakosoknak számítanak, és ahogy az oktató fogalmazott, a keleti hegyeket hozták magukkal. A hallgatók a sárközi viselet kötényének rojtmintáját sajátíthatták el, szakszóval a makramét. Alapja a csomózás, eredménye pedig gyönyörű, csipkeszerű selyemrojtok.

A második technika Bátáról származik, és eredetileg azt a célt szolgálta, hogy az olyan erős anyagokat — amelyek az ősi ruhák alapanyagai voltak —, mint a nemez, bőr és erős vászon, varrógép hiányában összefogja. A széleket olyan erős, bogozott öltésekkel kellett összeilleszteni, hogy azok ne jöjjenek szét — sokszor a varrás tovább is tartott, mint maga az anyag. Idővel ezeket az összeillesztéseket cifrázták. Kiszélesítették, és tenyérnyi széles csipkék születtek, melyek később önálló életre keltek. Érdekes módon, ha a területeket nézzük a Kárpát-medencében, akkor ezt a technikát ismerték Erdélyben is, a folklórközpont gyűjtései alapján Bezdánban és Kupuszinán is alkalmazták, de Belgrádban, a Néprajzi Múzeumban is ugyanez a csipkeminta és technika jelent meg egy bő gatyán, tehát hatalmas távolságokban terjedt el az alkalmazása.

Így készül a szélösszeillesztő csipke — Karácsonyi Erzsébet munkája

A harmadik technika Sióagárdról származik, mely földrajzilag Sárköz csücske, néprajzilag azonban elkülönül a viselete. Sióagárdon egy önálló népcsoport él, melyet a török idők után telepítettek be, és egy gyönyörű színes hímzéssel, Európában egyedülálló viselettel büszkélkedhet. Az oktató ennek a színes hímzésnek az ősét, a fehér hímzést hozta el, mely csupa lyukból áll. A fehér lyukhímzés egyébként nálunk sem ismeretlen, a díszítmények szerkezeti felépítése azonban teljesen eltér a bácskaitól és a bánátitól. A mintarajzok tanulmányozásával ezeket a különbségeket is megismerhették a hallgatók.

A táborban egy felnőtt részvevőkből álló, haladó csoport dolgozott fáradhatatlanul, melynek nemcsak kedvcsináló szintjén sikerült átadni az anyagot, hanem valóban tudja majd alkalmazni a technikákat. Az érdeklődők legnagyobb része volt tanfolyamhallgató, de egyre szélesebb körből érkeztek az újabb tagok Topolyáról, Adáról, Csókáról, Magyarkanizsáról és Bácskossuthfalváról, illetve voltak szerb ajkú érdeklődők is Belgrádból és Palánkáról, összesen tizenhat településről.

Fajtner Martonosi Lídia a sárközi viselet kötényének rojtmintáját készíti csomózással

A tábor célja, hogy a sajátos, hiteles technikák bekerüljenek a köztudatba, és legyen rá mód, hogy az elkészítésüket elsajátítsák. Szerencsére a táborlakók többségének olyan alaptudása van, amely megengedte, hogy ezt a hetet építkezésre használják.

A Vajdasági Magyar Folklórközpont egyik társelnöke, Raj Rozália szerint Vajdaságban, Bácskában és Bánátban is nagyon sok olyan asszony, nő dolgozik, aki gyakorlott hímző, a tájegységi sajátosságokat azonban nem ismeri fel, és a hagyományos díszítmények mai alkalmazásában is bátortalan.

A részvevőknek élőben is volt alkalmuk megcsodálni azokat a textileket, használati tárgyakat, öltözeti darabokat, amelyeket a vendégelőadó hozott, és amelyek azt bizonyítják, hogy a múltbéli díszítményt napjainkban is lehet alkalmazni, csak meg kell találni a megfelelő módját, hogy a sajátosság hangot kapjon.

Persze vannak hímzők, akik már próbálkoztak a hagyományos díszítmények mai alkalmazásával, született is több mai használatra szánt díszített textil, és egyre többen merik vállalni az öltözeti darabokon való alkalmazást. Ez lehet egy díszítés ingujjon, függönyszárnyon, akár még menyasszonyi ruhán is — valójában csak az érdeklődéstől és attól a tudástól függ, amelyet az embernek meg kell szereznie hozzá.

— Egyre többen öltöztetik a házukat, és ajándékoznak is hímzést, jó volna azonban, ha nem elégednének meg egy-egy terítő vagy asztalközép elkészítésével, hanem valami egészben gondolkoznának. Öltöztessék fel például a nappalit, az ablakot, az asztalt, a szekrényt, egy-egy ünnepi alkalomhoz esetleg pedig még a háziasszonyt is. Volt már olyan hallgatónk, aki keresztelő alkalmára készített egy komplettet — ingecskét, sapkát, keresztelőpaplant. Így kell gondolkodni: tájban és egy alkalmi komplettben. A leglényegesebb pedig, hogy a folklórközpont könyvtárában mindezt olyan szakirodalommal tudjuk kiegészíteni, amelyből a hallgatók meríthetnek, tervezhetnek. Van egy nagyon gazdag mintarajzkészletünk, lehet vele gazdálkodni. A leltáranyag folyamatosan bővül újabb kiadványokkal, ami azért nagyon fontos, mert a hallgatókkal itt nem mintát tanítunk meg, hanem egy-egy táj hímző-, szőttes- vagy fazekaskultúrájának sajátosságait — részletezte Raj Rozália.

Mintadarab a sióagárdi fehérlyukhímzés bemutatására

Persze ezeknek a technikáknak a művelésére nem elegendő ez az egy hét. Sokat kell még gyakorolni, és a díszítmények tanulmányozásával is sok-sok időt kell eltölteni ahhoz, hogy az új darab, melyet majd megterveznek és elkészítenek, hagyományhűséget, hitelességet mutasson, és értékelhető alkotások szülessenek. A tapasztalatok szerint a tanfolyamok első éve arra jó, hogy a tanulók érdeklődését még inkább felkeltse. A szakmai párbeszéd viszont csak a második év után jön létre. Nagyon fontos, hogy amikor egy táj hímzőkultúrájáról beszélünk, akkor elemezni tudjuk, korokban, stílusban tudjunk gondolkodni.

Mintadarab a szélösszeillesztő csipke bemutatására

Az ilyen aprólékos munkával készült darabokkal vásárokban kevésbé lehet találkozni. Vargáné Kovács Veronika azt is elmondta, miért:

— Vásári portéka olyan cikkekből lett, amelyeket könnyebben elő tudtak állítani sorozatgyártásban például a keramikusok, a kosárfonók, a papucsosok, esetleg a csizmadia meg a népi bútorok készítői. A hímzett tárgy viszont olyan igényes volt, hogy eleinknek eszük ágában sem volt ilyet eladásra készíteni. A viseletet viselték, fölvették, elmentek benne a templomba — a hétköznapok és a vasárnapok között volt különbség —, kelengyébe készült, örökölte a hímző lánya, unokája, és nem ment ki a divatból. Manapság mindenki pénzben szeretné meghatározni, hogy mennyit ér egy darab, de az emberek nem értik meg, hogy ezt nem lehet megfizetni. A hímzésnek meg ennek a díszítőművészetnek nincs pénzzel mérhető értéke — magyarázta az oktató.

Még népesebb lett volna a tábor — volt rá érdeklődés —, viszont a folklórközpont erre a célra nem kapott semmilyen támogatást. A részvevők valamennyien saját költségükön jöttek el a táborba a szervezők segítségével, akik szállásról, konyháról gondoskodtak a távolabbról érkezők számára.

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág