— Néhány hónapja szoktam rá a lapjuk olvasására — mondja a negyven körüli férfi —, amikor mindennap órákat töltöttem a kórház folyosóján. Nekem sosem volt pénzem újságra, meg sok más egyébre sem, de a folyosón mindig olvas valaki, hát kölcsönkértem a lapot. Így született meg az ötlet, hogy én is elmondom a sorsomat. Úgy érzem, ettől könnyebb lesz a lelkem. Segítsen egy kicsit, mert én nem tudom, hogyan kell beszélni valamiről, amire nem is szívesen gondolok. Úgy cseperedtem fel, mint egy vadvirág a réten, igazából senki sem törődött velem, hát én sem magammal, nem tudtam ugyanis kitől megtanulni az ilyesmit. Szülők és közeli rokonok híján példakép nélkül nőttem fel.

Van egy három évvel idősebb bátyám, egy világcsavargó, soha senkihez és sehova nem tartozott igazán. A szüleink még egészen kicsi korunkban elváltak. Pontosabban az anyánk elszökött egy férfival, és néhány hónap múlva apa is otthagyott bennünket egy tömbépület kényszerlakássá alakított mosókonyhájában. Nekem akkor kellett volna iskolába indulnom. Mivel nem voltak közeli rokonaink, senki sem gondoskodott rólunk. A házbeliek jelentették ugyan a szociális központnak, hogy egyedül vagyunk, ki is jött hozzánk a gondozó két-három alkalommal, de nem vitt el bennünket, mi ugyanis ilyenkor mindig kiszöktünk az ablakon, és napokig csatangoltunk a városban. Azt hiszem, a sorsomat az a négy év határozta meg, amelyet a bátyámmal a mosókonyhában éltem le. Talán hihetetlennek hangzik, hogy két kiskorú el tud tűnni a város forgatagában, de régen is voltak, ma is vannak ilyen esetek. A rendszer tökéletlensége miatt számtalan gyereket az utca nevel fel.

Amikor a bátyám bevonult katonának, én még egy rövid ideig a lakásban maradtam, de három hónap múlva egy velem majdnem egykorú fiúval elmentünk Újvidékre. Eredetileg Magyarország volt az úti cél, de nem voltak dokumentumaim. A székvárosban megismerkedtünk három hozzánk hasonló sorsú fiatallal. Eleinte csak mászkáltunk, később dolgozni kezdtünk. Elsőként bennem ébredt fel a vágy, hogy iskolába járjak. Ekkor kértem először segítséget hivatalos helyen, és ennek köszönhetően jutottam be a felnőttképző iskolába. Nemcsak az általános iskolát, hanem a szakközépiskolát is sikerült befejeznem, közben pedig minden munkát elvállaltam. Húszéves voltam, amikor először béreltem magamnak szobát. Megtalált az első szerelem is, egyszóval elkezdtem olyan életet élni, mint a velem egyidős fiatalok. Időközben a bátyám leszerelt, és utánam jött a székvárosba. Ő sehol sem akart dolgozni, hiába találtam neki munkát. Egy-két hétig velem volt, majd hetekre eltűnt, és utána ismét megjelent lerongyolódva, kiéhezve, piszkosan. Meguntam ezt a fajta életmódot, és azt mondtam neki, én továbbra is fizetem a szobát, de elköltözöm egy időre. Bele is egyezett, én pedig külföldre mentem. Hét évig dolgoztam kint, majd visszajöttem, de magam sem tudom, miért. Nyugaton rengeteget megtanultam a munkáról, az életről, a viselkedésről, de a lelkem mélyén semmit sem változtam. Amikor hazajöttem, felmondtam az albérleti szobát, kifizettem a bátyám adósságait, kibéreltem egy szerény lakást, és dolgozni kezdtem.

A munkahelyemen ismerkedtem meg az élettársammal. Nem házasodtunk össze, de néhány éve már együtt élünk, a fiam kétéves. Minden a legnagyobb rendben volt, amíg a bátyám hozzánk nem költözött. Akkor már nagyon ivott, agresszív volt, egyszerűen nem lehetett kordában tartani. Adósságot halmozott fel az én nevemre, ha nem voltam otthon, megverte a páromat, minden szomszéddal összeveszett. Mindez annyira megviselte az élettársamat, hogy agyvérzést kapott. Csaknem egy hónapig volt kómában, ez alatt az idő alatt a folyosón ültem — fiammal a babakosárban —, és vártam a végkifejletet. A párom sajnos olyan súlyos agysérülést szenvedett, hogy sem beszélni, sem járni nem tud többet. Intézetbe helyezték, már egy éve ott van. Én dolgozom, havonta egyszer meglátogatom, de szerintem meg sem ismer. Amíg dolgozom, a fiamra egy nagyon rendes, elvált szomszédasszonyom vigyáz. Azt mondta, a szentestét nála tölthetem a fiammal. Neki egyébként egy tizenöt éves lánya van. Nincs közöttünk semmilyen érzelmi viszony az emberi együttérzésen kívül, de úgy vélem, velük igazi családdá válhatnánk. Nem vagyok vallásos, de a kis Jézuskától azt kérem, rendezze a sorsomat, érjek már révbe. Már csak azért is, hogy az én fiam ne példakép nélkül nőjön fel.