Pasticiottik és masseriák, avagy Olaszország, mi amore

Pasticiottik és masseriák, avagy Olaszország, mi amore

Elég sok országban jártam már Brazíliától kezdve Indián át Európáig, s elég sok helyre vissza is utaznék, viszont Dél-Olaszországtól valami olyat kaptam, amit nehezen lehet megfogalmazni, elfelejteni.

Otthagytam egy darabot magamból, s azt hiszem, az első hely, ahol el tudnám képzelni magam egy gyönyörű kis villában, egy olajfaligetben, hallgatva a tenger hullámzását, és reggelente a kis Vespámon mennék be a faluba friss kenyeret venni, este pedig kiülnék a régi márványlépcsőkre elmajszolni egy gelatót.

Lecce, Otranto, San Caterina, Nardò, Gallipoli, Bari. Puglia városai, melyek az olasz csizma sarkának legalsó felén terpeszkednek, és melyeket két óriási víz ölel karjai közé, az Adriai- és a Jón-tenger. Az ott élők azt vallják, három tényező határozza meg őket: a tenger, a nap és a szél. Ha a rossz szél, azaz a keleti, a sirokkó megérkezik, arra a kérdésre, hogy hogy vagy?, csak az lehet a válasz, hogy rosszul, mert megérkezett a sirokkó.

Az emberek olajbogyó- és dinnyetermesztéssel foglalkoznak, bort és sajtot készítenek. Mosolyognak, és jó hangosan köszönnek rád az utcán. A rendőrök már Bariban — ahol a gépem leszállt — igazoltattak, de amikor megkérdeztem, hogy van-e esetleg valami gond, annyit feleltek, nincs, csak a nevem szerették volna megtudni. Ezen jó nagyot nevettünk, majd egy kacsintás után odébbálltak. Robogók húznak el a kis utcákban, az ablakokban muskátli helyett bazsalikom virít, és padlizsán, a paradicsom meg a paprika pedig mindenki kedvenc barátja. A temesvári Csiky Gergely Színház megbízásából jutottam el erre a varázslatos helyre, hogy jól megfigyeljem a Koreja Színház fesztiválját, és a TESZT Fesztiválra vadásszak izgalmas, meghívásra érdemes darabokat. A szállásom a színház padlásterében, egy vendégszobában volt, ahová reggelente beszűrődött a próbák vagy a nemzetközi táncos műhely zenéje. A régi téglagyárból átalakított színházépület tetején pedig úgy tud dobolni az eső (az egyik éjjel óriási zápor ébresztett fel), hogy az ember azt hinné, rászakad nemcsak a tető, de az egész olasz ég is minden felhőjével és esőcseppjével együtt. A legszebb zene ez volt füleimnek, kétségtelen.

Mindennap másik városba látogattunk helyi kísérőinkkel, akik büszkén mutogatták a városokat, a falvakat, meséltek a történelemről, a templomokról, a görög hatásról, a természetvédelmi parkokról. Látszott, hogy ők valóban büszkék erre a kis csizmasarokcsücsökre, s szerintük ez a legszebb hely a világon. Ezzel eléggé egyet is tudtam érteni.

Délután két és hat óra között a nyüzsgés egy picit lassul, megnyugszik, ez a szieszta ideje, melyet eléggé komolyan vesznek (tanulhatnánk tőlük). A múzeumok és a templomok, illetve egyik-másik bolt is zárva tart ilyenkor, az emberek az otthonukba vonulnak, vagy kiülnek a tenger mellé egy picit pihenni, aludni, szóval semmit tenni. Szerintem ez a titka az arcuk simaságának és a nagy mosolyoknak, melyek azonban rögtön eltűnnek, ha viselőjük autóba ül. Útvezetőnk elnézést is kért, de mint mondta: vezetés közben nem fog tudni angolul beszélni, sőt, lehet, hogy egy picit kiabál majd a többi autósra. És valóban ez történt. Az emberek nagy kézmozdulatokkal adják egymás tudtára, hogy rosszul vezetnek, mutogatják, hogy: Hát normális vagy, mi volt ez a kanyar? Lassítsálmárember!!! Mi, utasok pedig csak mosolyogtunk, és megjegyeztük magunkban, hogy amit az olaszokról képzelünk, az úgy is van.

Az út menti olajfákat az idén valamilyen fertőzés támadta meg, emiatt sokuknak elhullott a levele. Vannak olyanok, amelyeket megmetszettek, ezeknek a két vastag ága úgy mered az égnek, mint földbe dugott emberek két kapálózó lába. Félelmetes látvány. Nagy is a szomorúság emiatt. Az emberek egyébként minden fogásba tesznek olajbogyót, és ha véletlenül kihagynák, akkor is az asztalon áll egy tálban, mellette az olajjal. Hiszen a sok olívaolaj nem káros, az emésztést segíti, jobban csúszik tőle a pasta, és ízletesebb a saláta.

Meglátogattunk néhány régi masseriát, azaz gazdaságot is, ahol annak idején több száz hektár földön gazdálkodtak, állatot neveltek, bort, sajtot készítettek. Mindegyikhez tartozott egy kis kápolna, s a munkások ott éltek a gazdával együtt. Ezek közül a gazdaságok közül manapság már csak néhány működik, a legtöbbjük elhagyatott, de olasz barátaink megnyugtattak, hogy szerencsére újra divat a földdel foglalkozni, ezért egyre többen vásárolnak és újítanak fel régi masseriákat, illetve költöznek ki a városból. (Ide nekem is egy masseriát!)

A reggelek kötelező jelleggel édesek és keserűek. A helyiek nem esznek sem szendvicset, sem más sósat, krémesen indítják a napot. Csokoládé és vanília, bebugyolálva egy pasticiottiba. Ezután következik a keserűség, a tökéletes ébresztő, az olasz kávé, melyet egy húzásra isznak meg. Nem divat a kávé fölötti merengés az életről, erre a bor és az este való. A reggel a rohanásról, a munkába indulásról szól, nyit a halpiac, a pékségek és a pizzériák, elkezdődik az a finom, olasz zsongás.

Igaz, csak öt napot tartózkodtam Itáliában, de ez az időszak annyira tömény volt, hogy a következő találkozásig fog éltetni. Mert találkozni fogunk mi még — ebben biztosabb vagyok, mint valaha bármiben!

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Új versenyek Zentán
Riport
A székelykevei tájház
Riport
Facebook

Támogatóink